Az emberi egészségre valószínűleg nem veszélyes az a ruténiummennyiség, amelyet a szeptember végén Oroszország felől Európába érkező radioaktív felhőben találtak, de maga a szivárgás ténye is aggodalmakra adhat okot.
Azt már az Országos Atomenergia-hivatal közleménye is megerősítette, hogy a modellszámítások alapján a forrás a Dél-Urál környékén található, és nem az atomerőmű. A ruténium 106-os izotópja ugyanis a nukleáris fűtőanyagként használt uránium 235-ös izotóp bomlása során keletkezik. Emiatt valószínűsítik, hogy a fűtőanyag újrafeldolgozó üzemből, feltehetőleg a Cseljabinszki körzetben található Majakból került ki.
A majaki üzemet jelenleg a Paks II. beruházással is megbízott Roszatom működteti. Az orosz atomvállalat kezdetben határozottan tagadta, hogy bármi olyan esemény történt volna a feldolgozójában, amelyből szennyezés származna.
A nukleárisfűtőanyag-feldolgozó azonban így is rossz emlékeket ébreszt, ahogy a minden felelősséget hárító kezdeti orosz reakció is.
A hidegháború idején itt történt a világ egyik legnagyobb és harminc évig eltitkolt nukleáris katasztrófája, amely a csernobili és a fukusimai esethez hasonlóan 6-os fokozatú besorolást kapott.
A szigorúan titkos, évtizedekig térképeken sem jelölt üzemvárosban katonai célú plutóniumgyártás zajlott – a telep titkosságát jelzi, hogy az esetet sokáig Kistim-katasztrófának nevezték a hozzá legközelebb lévő Kistim város után.
Az üzem fenntartói már az építkezés során és később a munkafolyamatban is figyelmen kívül hagyták a környezetvédelmi szempontokat vagy a helyi lakosság védelmét. A reaktormagot például a Tecsa folyó vizével hűtötték, majd tisztítás nélkül vezették vissza a folyómederbe – a vízforrás nem mellesleg egy 120 ezer lakosú térség ivóvízbázisát jelentette.
A plutóniumtermelés során keletkező savakat és egyéb sugárzó melléktermékeket 250-300 köbméteres, föld alá süllyesztett tartályokban raktározták – ezeket folyamatosan hűteni is kellett a bomló anyagok hőtermelése miatt, de a hanyag kivitelezés és egy hűtővezeték meglazulása miatt az egyik tartály hűtés nélkül maradt, és a tartalma a forróság hatására kikristályosodott. Ekkor már egy apró szikra is elég volt a robbanáshoz, 1957. szeptember 29-én pedig megtörtént a katasztrófa: egy ellenőrző berendezés kisülése után a tartály felrobbant. 90 tonna trotil erejének megfelelő detonáció történt, a villanását pedig Majaktól több száz kilométerre is látták. A robbanás hatására 80 köbméternyi, 20 millió curie aktivitású radioaktív izotópot tartalmazó anyag került a levegőbe, amely aztán húszezer négyzetkilométeren szóródott szét, és 270 ezer embert ért el. (Erről továbbiak itt.)
Az atomrobbanást elhallgatta a szovjet vezetés, és villámcsapásról beszélt – a katasztrófát követő napokban azonban minden magyarázat nélkül tízezer embert evakuáltak az üzemhez közel eső településekről. A többi lakó kitelepítése már lassabban zajlott, volt, aki csak két év után költözhetett el a sugárzó zónából.
A katasztrófa áldozatainak pontos száma nem ismeretes, orosz egészségügyi források szerint azonban 8200-an is meghalhattak a sugárfertőzés okozta betegségekben a robbanást követő 32 évben.
A mostani helyzet jóval veszélytelenebb, legalábbis a Magyar Nemzetnek nyilatkozó nukleáris szakértő szerint. A névtelenséget kérő kutató hangsúlyozta, hogy általánosságban beszél, mivel a konkrét ügyről nincs elegendő információja, de kiemelte azt is, hogy a 106-os ruténium nem bocsát ki alfa-sugárzást, így nem különösebben veszélyes. Ráadásul olyan kis koncentrációról van szó – a ruténiumot nagyon kis mennyiségben is ki lehet mutatni –, hogy szinte biztosan kizárt a közvetlen egészségi kockázat. (Megjegyzendő: a hazai állami hivatalok valamelyikében dolgozó szakértők közül többen nem akartak nyilatkozni a Roszatommal történt esetről, aki igen, az is szigorúan név nélkül.)
A francia mérőműszerek is azért tudták kimutatni a ruténium 106-ot, mert nagyon érzékenyek: eredeti funkciójuk nem is az ilyen szennyezések vizsgálata, hanem az esetleges kísérleti atomrobbantások megfigyelése bárhol a földön, még akkor is, ha a felszín vagy a tenger alatt végzik azokat.
A 106-os ruténium a természetben nem létezik, így nem kellene jelen lennie a levegőben. Az izotóp nem illékony, vagyis nem párolog. Az újrafeldolgozott uránt vagy a visszamaradó hulladékot azonban víz alatt tárolják, és ha a víz elpárolog, a levegőbe kerülhet a ruténium is. Egy ilyen párolgást nem biztos, hogy külön vizsgálat nélkül észrevesznek a Roszatom üzemében, így lehet, hogy eleinte nem szándékosan tagadták le, csak még ők maguk sem tudtak róla.
Időközben változott a Roszatom elutasító hozzáállása, legalábbis erre utal, hogy a kezdetben mindent tagadó atomtársaság orosz és európai atomtudósokból álló bizottságot hozott létre a radioaktív szivárgás kivizsgálására. A Roszatom friss közleménye szerint a független szakértői bizottság feladata lesz rekonstruálni a levegő mozgását, hogy kiderüljön, honnan jött a szennyezés.
