Az 1970-es években intenzív kutatómunka kezdődött a riasztási módszerek fejlesztésére, s ennek nyomán 1988-ban egy korszerű, 25 lámpás, automata fényjelző rendszert alakítottak ki. A tó körül kiépített jelzőrendszer a hangjelzések helyett a felvillanó fényjelzéseken alapult. A veszély közeledtét az addigi sárga rakéták helyett a fényjelző lassabb – percenként 30 – villogása, a közvetlen vihart pedig a vörös rakéták helyett a készülék gyors ütemű, percenkénti 60 felvillanása jelezte. A veszélyhelyzet megszűnésekor a központi vezérlő a fényjelző készülékeket kikapcsolta. A rendszert a Siófoki Viharjelző és Balaton-kutató Obszervatóriumban hozták működésbe, s ekkor „állt be” a tó körül az automata meteorológiai állomáshálózat is. Az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) anyagi gondjai miatt 1992-ben az Országos Rendőr-főkapitányság vette át a fényjelző rendszer üzemeltetését, az OMSZ feladata maradt a viharjelzés folyamatos meteorológiai kiszolgálása és a riasztási parancs kiadása.
2004-től az unió szabványainak megfelelően az addigi 30 és 60 helyett első fokon percenként 45, másodfokú vihar esetén pedig 90 jelzést ad a balatoni viharjelző készülék. A jelzések a várható szélerősödésekre fél-másfél órával korábban kezdenek figyelmeztetni. 2012-ben a Balaton viharjelző rendszerét három medencére osztották fel: a Keszthelytől Badacsonyig tartó nyugati, a Badacsonytól Tihanyig tartó középső és a Tihanyi-szorostól keletre lévő keleti medencére. A felosztás jobban lehetővé teszi, hogy a fürdőzők és a vízi sportokat kedvelők hosszabb időt tölthessenek vízen, hiszen a viharjelzés medencénként eltérő lehet.
Napjainkban a Balatonnál 31 viharjelző állomás és további 16 mobil, veszélyre figyelmeztető készülék működik április 1. és október 31. között. A Balaton mellett más, nagyobb tavainknál is működik viharjelző rendszer: a Velencei-tónál 3, a Tisza-tónál 5, a Fertő tó hazai szakaszán pedig egy állomással.
