A történet semmiképpen nem egy barbár, pogány fejedelemre jellemző, amint azt is tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság körében korántsem volt ismeretlen a keresztény tanítás. A honfoglalásra 895-ben került sor. Maga a terület a magyarok számára már nem volt ismeretlen. „Lendítőleg hatott” az eseményekre egy besenyő támadás, aminek hatására a nép mintegy elözönlötte a jószerével lakatlan Kárpát-medencét. Ám a besenyő támadás csak a lökést adhatta meg a már kész terv megvalósítására. A „megfontolt és vitéz” Árpád nagyfejedelem alattvalóival néhány év alatt megszállta, „belakta” az új hazát.
Árpád a dunai síkságon ütött szállást. Hun szokás szerint az ő szálláshelyét is „Fehérvárnak” nevezték. A hely, ahol megtelepedett, különlegessé, szakrálissá, majd a keresztény korban, amikor jelentőségét egy keresztény értelemben „szent” Árpád-ivadék, István fokozta, királyi törvényhozó és temetkező hellyé vált. Miután Árpád az új haza határait megszilárdította és a letelepedést véglegessé tette, Anonymus elbeszélése szerint „Urunk születésének 907. esztendejében elköltözött e világból, kit is tisztességesen temettek el egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába ”.
A krónikás hagyomány szerint Árpád halála után a fejedelmi trón legifjabb fiára, Soltra maradt, aki ebben az időben még gyermek volt. Bizánci források úgy tudják, hogy idősebb fiai –Tarhos, Üllő és Jutas – már korábban meghaltak. Solt után majd Jutas fia, Fajsz foglalja el a fejedelmi méltóságot, őt pedig Taksony fia, Géza követi. Így érkezünk el az államalapításig, Szent István személyéig. Árpád egykori álma, a „nagy mű” hamarosan készen áll.
