– Ne bízd el magad, te hústorony! – mondta és közelebb lépett az óriáshoz. – Én Botond vagyok. Termetre a legkisebb a magyar seregben. De úgy tudd meg, hogy ma leáldozik a te életed napja. Végy magad mellé még két görögöt, hogy az egyik eltávozó lelkedet fogja föl, a másik pedig testedet. Mert egyedül is ellátom én a bajodat!
Azzal magasba emelte harci bárdját, s odalépett a város kapujához. Egy villanás, egy döndülés, s a nehéz vasazott kapun akkora rés nyílt, hogy akár egy ötéves gyerek is kényelmesen átfért volna rajta. A döndülésre, no meg a pánviadal látására is, a császári város falaira gyűlt odabentről a nép. Kényes dámák és kócos cselédlányok, udvari méltóságok és egyszerű kézművesek szorongtak fenn a falakon, s zsivajogva kísérték mindazt, ami odalent történt.
Hirtelen elhalt a zsivaj: maga a császár és a császárné jelent meg az egyik várbástya fokán, udvaroncok hadától körülvéve. A görög óriás diadalának, s a pöttömnyi magyar csúfos vereségének ők is szemtanúi akartak lenni. Aztán megkezdődött a párviadal.
Botond fürgén hárította a görög óriás hatalmas csapásait. Olyan gyorsan kerengett az óriás körül, mint a sólyom, aki mindig a legváratlanabb pillanatban csap le áldozatára. A görög pedig fújt, öklelt, de csapásai minduntalan célt tévesztettek. Kapkodta fejét, nehézkesen forgott ellenfele után, ám Botond buzogányának ütéseit nem tudta elkerülni. Mikor éppen úgy érezte, hogy végre kedvező helyzetbe került, ahonnan kardjának egyetlen suhintásával halálra sújthatja ellenfelét, odafent a főhadvezér elkiáltotta magát:
– Most küldd a pokolra a bestét!
