Hogyan válhatott a pálmaolaj a környezetvédelem leggyűlöltebb közellenségévé úgy, hogy a bioüzemanyagok koncepciója még néhány éve is ígéretesnek tűnt? Milyen szépen is hangzik, hogy a fosszilis tüzelőanyagokat lecseréljük növényi olajokra, amelyek termelése közben a növények szén-dioxidot kötnek meg, így ellentételezik az elégetésük során keletkező üvegházhatású gázt. A gond ott kezdődik, hogy a pálmaolajat termelő pálma, az Elaeis guineensis csak a trópusokon nő, méghozzá olyan országokban, amelyekben a világátlaghoz képest sokkal nagyobb területeket borít erdő, illetve mocsár. Mindkét életközösség rengeteg szenet raktároz magában, amelyek így nem növelik az atmoszféra szén-dioxid-tartalmát. A pálmaültetvények a folyamatosan növekvő kereslet által fűtve folyamatosan terjednek, és termőterület híján e helyigényt erdőirtással és a mocsarak lecsapolásával (no és a természeti népek kitelepítésével) biztosítják. A leendő termőföldek megtisztítása égetéssel kezdődik. Hatalmas erdőterületek válnak a lángok martalékává, miközben az élő faanyagukban és a talajban megkötött szén oxidálódik, és a szén-dioxid a levegőbe jut. Összességében tehát a pálmaolaj-termelés rettentően sok szén-dioxidot termel.
A becslések szerint amikor pálmaültetvénnyé alakítják az esőerdőt, a biodiverzitás 85 százalékkal csökken, tehát az ott élő fajok nagy része kihal a területről. Indonéziában az emlősfajok harmada veszélyeztetett. A pálmaültetvényeket a biodiverzitást romboló hatásuk miatt zöld sivatagoknak is szokás nevezni. A helyi kormányzatokat ugyanakkor megrészegíti a pálmaolaj pillanatnyi ára, így a környezetvédelmi szempontokat csak a látszat kedvéért veszik figyelembe. Az olajpálma hektáronként sokkal több olajat termel, mint bármely más olajáért termesztett növény, és akár 30 évig is élhet.
