Elon Musk a Marson keres magának sírhelyet

A Tesla feltalálója gyerekkori olvasmányaiból gyúrja meg a jövőnket. De egyáltalán ki ez az elme?

A sci-fi-rajongók számára a csinos külsőségek és utalások nélkül is hatalmas esemény volt a SpaceX nevű amerikai űrkutatási magáncég Falcon Heavy rakétájának tesztrepülése február 6-án; ezekkel együtt pedig popkulturális ünneppé – ha úgy tetszik: remek marketingfogássá – vált a fellövés, amely nagyrészt a cég alapítója és vezetője, a dél-afrikai származású amerikai Elon Musk körül összpontosult. A dollármilliárdos vagy jól szórakozott az utalásokon, vagy nagyon is jól tudja, milyen üzenetekkel válthatja ki továbbra is az erre fogékony közönség áhítatát. Hiszen a meggypiros Tesla helyett egyébként egy kupac betont vitt volna a rakéta – az pedig nyilván nem olyan menő.

Elon Musk 1971-ben született egy modell és egy mérnök első gyermekeként Dél-Afrikában, majd 18 éves korában édesanyja hazájába, Kanadába költözött, ahol állampolgárságot is szerzett. Itt, majd Amerikában járt egyetemre, ahol fizikát tanult. A doktori képzés helyett vállalkozni kezdett, első millióit az ezredfordulón különféle internetes cégekkel, illetve a PayPal nevű online fizetési rendszerrel szerezte, aztán más vizekre evezett: először 2002-ben az űrkutatással foglalkozó Space Exploration Technologies (SpaceX) nevű céget, majd 2003-ban az elektromos autók gyártására szakosodott Teslát alapította meg. 2006-ban pedig a napenergiával foglalkozó SolarCity alapításánál bábáskodott.

Mindeközben nyilatkozataival jelentős követőtábort gyűjtött maga köré, amely a jövő emberét, már-már egyfajta messiást lát benne. Musk pedig szívesen rá is játszik erre a képre: tweetjeiben arról beszél, hogy a világnak minél előbb át kell állnia a fenntartható energiaforrások használatára, az emberiségnek pedig több bolygón élő civilizációvá kell válnia. Ebből következően teljes mellszélességgel állt bele olyan, a tudományos fantasztikum tárgykörébe sorolt projektekbe, mint egy tényleges Mars-expedíció és egy állandó marsi bázis kivitelezése vagy a szupergyors utazást lehetővé tevő Hyperloop. Musk ráadásul mindig rá is tesz egy lapáttal, például azt nyilatkozta, hogy ő maga egyébként a Marson szeretne meghalni, és lehetőleg nem azért, mert elrontják a landolást.

Elon Musk álmai persze nem a semmiből jönnek, hanem ahogy úton-útfélen jelzi, gyermekkori olvasmányaiból. Nem véletlenül került például Isaac Asimov klasszikus műve az űrbe lőtt Tesla kesztyűtartójába. A regénytrilógiából azt tanulta meg, hogy „olyan dolgokat kell tenned, amelyek elősegítik a civilizáció túlélését, minimalizálják egy sötét kor kockázatát, és csökkentik a hosszát, ha mégis belépünk egy ilyenbe”. Sokszor beszél aztán arról, hogy Douglas Adamsnek a kilövéskor szintén megidézett humoros sci-fije, a Galaxis-útikalauz stopposoknak hogyan változtatta meg az életét 14 éves korában, és terelte pozitív irányba a gondolkodását, arra ösztökélve őt, hogy keresse meg a nagy kérdéseket, és azokra próbáljon válaszolni.

A gyerekkori olvasmányok által inspirált álmok mellett azonban ott sorakoznak a cégei által valóra váltott eredmények is. A SpaceX most nagyot gurított: olyan rakétát teszteltek sikeresen február elején, amellyel lényegesen olcsóbbá lehet tenni az űrutazást. A Falcon Heavy gyakorlatilag három Falcon–9-es rakétából áll, amelyek, miután terhüket Földön kívülre juttatják, képesek visszatérni, és újra lehet őket hasznosítani következő kilövéseknél. Jelenleg ezzel a rakétával lehet a legnagyobb terhet az űrbe juttatni, és a kapacitása ugyan csak harmada az utoljára 1973-ban repülő Saturn–V rakétáénak, egy fellövés összességében kevesebb mint tizedannyiba kerül, mint a Saturn esetében. A másik nagy újdonság, hogy az űrkutatás eme legújabb eredményét nem állami, hanem egy magáncég érte el.

A teljes képhez persze hozzátartozik, hogy – bár a milliárdos gyakran ezt állítja – nem csak privát pénz mozgatja a Musk-birodalmat. A The Times 2015-ös összesítése szerint az amerikai kormány és a különböző államok támogatásokkal, adókedvezményekkel és kedvezményes hitelekkel összesen 4,9 milliárd dollárral pányvázták Musk cégeit. Ráadásul ebbe még nem számolták bele azt a mintegy 5,5 milliárd dollárt, amelyet az amerikai kormány beszállítójaként kapott állami pénzből a SpaceX. A cikkben megszólaló befektetési szakértők ráadásul egyenesen arról beszélnek, hogy Musk arra megy, amerre közpénzt talál. Sőt: most már egészen pontosan az ő kegyeit keresik az államok. Ez önmagában nem bűn; a kérdés az, hogy végül mennyit profitál Musk ötleteiből az emberiség.

Éppen ezért is kapja a kritikát Musk: a brit The Guardian például kellemetlennek tartja a februári kilövést. Nathan Robinson cikke szerint nincs is jobb módja, hogy teljesen megértsük a XXI. század globális egyenlőtlenségének tragédiáját, mint hogy megnézzük, ahogy egy milliárdos kilövi százezer dolláros autóját az űrbe. Szerinte addig nincs értelme újabb drága űrversenybe kezdeni, amíg alapvető problémákat nem tudunk megoldani itt, a Föld nevű bolygón. Kevin McKenna pedig ugyancsak a lap hasábjain arra hívta fel a figyelmet, hogy miután teleszemeteltük az óceánt, most az űr a következő, ahová mindenféle limlomot – például egy elektromos autót – helyezünk el.

Bárhogy is legyen, a Musk-történet lényege az, hogy olyan álmokat tár elénk létrehozható valóságként, amelyeket mindannyian ismerünk. Olyan jövőképeket villant fel minden egyes tervével, megszólalásával és minden ténylegesen valóra váltott projektjével, amelyeket ismerünk; azért ismerjük, mert az elmúlt száz évben a science fiction irodalom nagy alkotói megálmodták és megírták őket, aztán ezek az álmok átszűrődtek a közös képzeletünkbe. Musk ezekből a jövőképekből táplálkozik, és ezeket próbálja valóra váltani; a közönség, a média és a befektetők pedig ezért lelkesednek érte.

Az üzletember világmegváltó nimbuszához hozzájön az is, hogy a jelenlegi környezetben kevesen kínálnak ilyen jellegű álmokat. A nemzedékéhez tartozó, illetve fiatalabb üzletemberek az informatikai szektorban buzgólkodnak továbbra is, vagyis azon a területen, ahonnan Musk is indult, és így nem Asimov, hanem éppenséggel egy másik sci-fi-mozgalom, a cyberpunk sötét, illetve Philip K. Dick paranoiás jövőképét teszik egyre inkább átélhetővé, azt a jövőt, amely a kezük alatt formálódik. Az évről évre kiadott, sok változást nem hozó iPhone-ok, illetve az idén tizennégy éves Facebook folyamatos kozmetikázása mellett ezek a cégek most elsősorban a mesterséges intelligencia kifejlesztését kínálják a publikumnak, ehhez azonban inkább a félelmet társíthatjuk, mint a fényes utópiát.

Így helyére kerül minden egyes utalás, amely a Falcon Heavyn helyet kapott: Elon Musk emlékeztet minket arra, hogy milyen az általa elképzelt jövő, és azt is megmutatja, hogy mely szerzők álmai nyomán képzeli azt el; disztópia helyett utópiát, sötétség helyett vidámságot. Hogy ezt hozzák-e el Musk cégei, ha elhoznak bármit is, ki tudja? És miközben az égen pörgő meggypiros Tesla lehet ennek az álomnak az ikonikus, harsány, populáris megjelenítése, addig az igazi science fiction műfajához köthető pillanatot talán inkább az a felvétel jelenti, amelyen a két Falcon–9-es rakéta tökéletes szinkronban, lezser eleganciával leereszkedik a Föld felszínére. Épp, mint egy filmben.