Szabadkőművesek Nagyváradon

Agyrém, ami folyik, még egy olyan ember számára is, aki ismeri a romániai viszonyokat.

Mint ismert, Szakács Árpád is a romániai szabadkőművesek egy olyan vezető tagját idézte a vita kirobbanásakor, aki nemrég „jött ki a fényre”, és kijelentette, hogy Trianon okozója voltaképpen egy szabadkőműves-összeesküvés volt. Erre a hírre idehaza úgy ugrottak neki elhitelteleníteni az amúgy állatorvos végzettségű román főmestert – és persze magát Szakácsot –, mintha minden szabadkőművesnek nagydoktorija kellene hogy legyen történelemből, ha a múltról merészel beszélni. Kész agyrém még egy olyan ember számára is, mint én, aki testközelből ismeri az abszurd romániai viszonyokat.

De ezek a burokban élő magyarországi történész-tótumfaktumok érezhetően azt is láttatni szeretnék, hogy ez a titkos világszervezet csupa olyan, bohókás tagot tud ma is a tagjai között, akik pusztán römizni járnak össze, vannak furcsa jelvényeik és néha beöltöznek, mint farsangkor. Az utókorra maradt, precízen vezetett jegyzőkönyveikkel pedig jobb, ha inkább tüzet rakunk, pláne idehaza.

Még hogy nincs itt semmi látnivaló?! Nehogy azt gondolják, hogy csak Raffay Ernő, a téma legjelesebb magyar kutatója volt az, aki vette a fáradtságot, és feltárta a hazai szabadkőművesek azon mesterkedéseit, amelyek hozzájárultak országunk megcsonkításához. Ott van a nagyváradi történészek doyenje, Kupán Árpád, aki 2004-ben, a Nagyváradi Ady Társaság gondozásában megjelent Szabadkőművesek Nagyváradon című könyvében bizony ugyancsak leírja, hogy a századforduló Váradjának, a magyar vidék egyik legpezsgőbb városának számos befolyásos alakja a László király páholy tagja volt. Gondoljunk csak az 1899-ben főmesterré választott sztárügyvédre, Várady Zsigmondra, a Társadalomtudományi Társaság váradi fiókjának jeles tagjára, a radikális vonal képviselőjére, vagy a Holnap költőjére, Dutka Ákosra, illetve a befolyásos lapkiadóra, Laszky Árminra, valamint Bordé Ferenc alpolgármesterre és főjegyzőre. Nem tűnnek ágrólszakadt komédiásoknak.

Kupán úttörőnek számító könyvében külön fejezet foglalkozik a páholytagok gazdasági és kulturális életben betöltött vezető szerepével is. Hogy őt idézzem, és a hazai történészcéh kedvéért azért sem csak Raffayt, aki amúgy másfél száz oldalt szentelt pusztán a László király páholynak Harcoló szabadkőművesség című művében: „A nagyváradi szabadkőművesek nemcsak az országos jelentőségű kérdésekben foglaltak el radikális, harcias álláspontot, de ugyanígy viszonyultak a helyi kérdésekhez is. A páholyon kívül a város rendkívül élénk társadalmi életében minden lehető módon kivették részüket, politikai pártokban, törvényhatósági bizottságokban, egyesületekben, sajtóban, iskolákban, szószéken egyaránt.” Tehát meglehetősen komolyan vették magukat a páholyházon kívül és belül is az „ártalmatlan vakolók”.

A váradi szabadkőművesek lapja, a Haladás is olyan neves támogatókat tudhatott maga mögött, mint a Raffay leleplező könyvei után Váradon még mindig istenített költő, Ady Endre, aki 1912-ben lépett be önként a Jászi Oszkár nevével fémjelzett, különösen szélsőséges Martinovics páholyba. De ott volt a patrónusok között a másik neves ügyvéd és városi tanácsos, Kurländer Ede, valamint Bíró Lajos, későbbi hollywoodi forgatókönyvíró is sok más prominens mellett. Szidták is a militarizmust meg a klerikalizmust a lapban, ahogy az iskolai hitoktatást is. Láthatják, a Haladás sem volt ám egy homokozó, a páholy szabadkőművesei Tria­non előestéjére már közel jártak a feketeöv viseléséhez, már ami a nemzetellenességet, az egyházellenességet és a kozmopolitizmust illeti.

Ott voltak az élbolyban a váradiak, és ők voltak a felforgatás királyai. Ezt mutatja, hogy 1902-ben Genfben, ahol a nemzetközi szabadkőművesség összefogásáról tárgyaltak, a László király páholy nagymestere, Várady Zsigmond olyan radikális – mai szemmel ultraliberális, és sok tekintetben BLM-szagú – hangot ütött meg, hogy a svájci Alpina nagypáholy felszólította őt az „agitáció” abbahagyására.

Pedig ennek az izgatásnak voltak előzményei. 1900-ban nyomtatott formában is kiadták a Lász­ló király páholy tagjai a Társadalmi program nevű indítványukat, amely hosszú ideig a „progresszív és radi­kális magyar szabadkőművesi célok” legnagyobb hatású munkájának számított. Ebben a magyar társadalmi és állami élet szabadkőművesi szellemben való átalakítása jelenik meg. A nagyvára­di testvérek 1903-ban már kerek perec kimondják: maga a katolikus egyház a „nem­zeti veszedelem”, amelynek összes iskoláját államo­sítani kell, az emberek nyilvántartott adatai közül pedig ki kell venni a vallási hovatartozást. Mindemellett ki kell tiltani a jezsuita és a dominikánus rendet, a papokat messze kell tartani a politiká­tól, az egyházi vagyont pedig állami kezelésbe kell venni. Hát ezek a derék látnokok a László király páholyból nem megjósolták merő véletlenségből a kommunizmus eljövetelét? Ez lett volna a „jövendő kovásza”, ahogy Dutka fogalmazott álnaivan a páholycélokról?

Raffay írja, hogy a Társadalmi programmal tulajdonképpen még a szabadkőműves-alkotmányban foglaltakat is megszegték azzal, hogy nyílt céllá tették a magyar társadalom és az állami élet átalakítását. Nem sokon múlt, hogy a váradi páholy ne álljon az egész magyarországi szervezet élére. Programjukban ráadásul megjelent a hadsereg lefegyverzésének a gondolata is, ami Károlyi Mihályék idején be is következett, egyenes utat adva Nagy-Románia létrejöttéhez. Az a zord váradi páholyház az államellenes összeesküvések boszorkánykonyhája volt.

De azt se feledjük, hogy egyúttal milyen professzionális marketingesek voltak ezek a váradi „vakolók”! Ha nem vették volna észre, a páholy elnevezéséből hiányzik egy szó. Nem más ez, mint a Szent. Az 1192-ben szentté avatott király neve ugyanis jól csengő és sokakat vonzó, bizalomgerjesztő „márkanév” volt, ám ez a kilúgozott névforma egyben jelezte is az avatottak előtt a keresztény magyar állam alapjainak a megvetését. Persze a lovagkirály által vallott eszmék jócskán távol álltak a radikális szabadkőművesség bölcsőjének tevékenységétől, hiába működtek abban a városban, amely létét és hírnevét is Szent Lászlónak köszönhette.

Most, Trianon 100. évfordulóján a hazánkat szétverő szabadkőműveseknek állít emléket a nagyváradi román polgármester. Ilie Bolojan Magyarország szeme előtt koronázza meg több éve érlelődő magyarellenes művét, ami egy ősi váradi magyar temető felszámolásával kezdődött közel tíz évvel ezelőtt, s ami számos olyan román történelmi alak kultuszának a meghonosításával folytatódott, aki kulcsszerepet játszott Magyarország megcsonkításában. Az új Gheorg­he Funar városában ugyanis már vadonatúj szobra van Mária román királynőnek, Ferdinánd román királynak, Iuliu Maniunak és különösen arcátlan módon még a trianoni határt megrajzoló térképésznek, Emmanuel de Martonnenak is. Az is látványos tette volt Bolojannak, hogy Szent László szobra közel tízezer támogató aláírás ellenére sem kerülhetett vissza az őt megillető helyre, a magyar időkben az uralkodóról elnevezett főtérre.

Íme, hová juthat erős magyar érdekképviselet híján egy néhány évtizede még többségé­ben magyarok lakta város. Minden ellenségünknek szobrot állítanak, ott aláznak meg nemzetiségi mivoltunkban, ahol nem is sejtenénk, és csak a román emlékezetpolitikának áll a zászló. Mert nehogy azt gondolják, hogy a városvezető a külsőleg emberbaráti, népnevelő és européer László király páholynak akarja újjáéleszteni a templomát. Dehogyis akarja ezt tenni, hiszen Bolojan lépése vegytiszta, átlátszó magyarellenességet árul el.

Persze a szépen kivakolt épület kiváló egymásra találási helyszín lesz a magyar történész­céhnek is, amelynek tagjai román kollégáikkal együtt majd kellően kimért, politikai­lag és történelmileg végtelenül korrekt előadásokban, jólfésült konferenciákon fogják méltatni itt, a „sokat megélt” falak között a szabadkőművesség dicső és progresszív szerepét. Mit sem törődve azzal, hogy milyen szellemet eresztenek ki az újravakolt palackból.

A szerző író, újságíró