Damoklész kardja Nagy-Magyarország fölött

Már 1848–1849 során sem sikerült a nemzetiségeket megnyerni a magyar szabadság ügyének.

Ténykérdés, mert tudománymetriai adatokkal is igazolható, hogy a szabadkőművesekről szóló összeesküvés-elméletnek Magyarországon kívül semmilyen beágyazottsága sincsen. Ettől persze még elvileg lehetne ez az elmélet igaz is, de ahogyan azt a későbbiekben bizonyítani kívánom, nem az. Először azonban meg kell említenem, hogy Szakács Árpád és Mihályi Balázs félremagyarázta a tudománymetria jelentőségét. Senki sem állította ugyanis azt, hogy csupán az idézettség száma döntő egy tudományos kérdés kapcsán. A laikus olvasó számára azonban mégiscsak jelent valamilyen fogódzót, ha tudja, hogy egy állítás mennyire megbízható közegben jelent meg és mennyire beágyazott a tudományos életben. Innen nézve viszont a szabadkőművesekről szóló összeesküvéselmélet nem más, mint egy ezoterikus elbeszélés, amely kívül esik a tudományosan komolyan vehető magyarázatokon. Amennyiben Raffay Ernőtől eltekintünk, akkor komolyan vehető történész komolyan vehető helyen erről nem írt, csak az ellenkezőjéről.

Mihályi Balázs az eddigi cikkekből hiányolja továbbá a tényeket, holott Ungváry Krisztián többet is írt. Megnevezett több vezető szabadkőművest, aki az ezeréves határokért küzdött, utalt arra, hogy ők alkották a mozgalom túlnyomó többségét és felajánlott ezzel kapcsolatban egy ellenpróbát is.

Mihályi Balázs talán akaratán kívül, de Trianon legfontosabb okára világított rá azzal a két szöveggel, amelyet Raffay Ernő kötetéből idézett. Ezekben két szabadkőműves-páholy érvelt az általános titkos választójog megadása mellett, illetve ellene.

A dokumentumok rámutatnak arra, ami Trianon legfontosabb oka, nevezetesen az, hogy Magyarország lakosságának 47 százaléka még az 1910-es népszámlálás szerint sem volt magyar nemzetiségű. Románok és szerbek esetében ráadásul Magyarország szomszédságában saját nemzetállamok is léteztek. Amennyiben megadták volna az általános és titkos választójogot, akkor előre lehetett tudni, hogy a történelmi Magyarország hosszú távon aligha lesz fenntartható – ezt már a kor politikusai is így látták és ezt a véleményüket nem nevezhetjük tévesnek. A történelmi lecke ugyanis nem hiányzott: már 1848–1849 során sem sikerült a nemzetiségeket megnyerni a magyar szabadság ügyének. Az orosz intervenció és a Habsburg-restauráció ugyan elfojtotta a már-már polgárháborús szembenállást, de a hamu alatt a parázs nem szűnt meg izzani.

Fel kell tenni tehát a kérdést, hogy egyáltalán lehetséges lett volna fenntartani azt az állapotot, amely a lakosság 94 százalékát kizárja a választásból (választójoggal 1914 előtt csak hat százalék rendelkezett)? A válasz nyilvánvalóan nemleges, hiszen Európában mindenütt sokkal nagyobb arányú volt a választójogosultság. Ravasz László hétéves (tehát Szakács Árpád állításával szemben egyáltalán nem rövid) szabadkőműves-karrierjének végére is ez a probléma tett pontot, Ravasz ugyanis ellenezte az általános és titkos választójogot, mert tartott a nemzetiségek elszakadásától. A következő kérdés pedig az lehet, hogy amennyiben Magyarország mindkét háborút megnyerte volna, akkor hogyan tudta volna kezelni azt a problémát, hogy lakosságának jelentős része nem kíván Magyarországhoz tartozni? Lehetséges lett volna kizárni a választójogból nemzetiségi alapon állampolgárokat? A válasz nyilvánvalóan erre is nemleges. Egykorú példaként a polgárháborús Oroszország említhető, ahol szintén jelentős nemzetiségi mozgalmak bontakoztak ki, és több nép is kivívta (ideiglenes) függetlenségét. A 20-as, 30-as évek történetét ismerve aztán láthatunk lehetséges forgatókönyveket arra, hogyan lehet „kezelni” azt a „problémát”, ha egy nép(csoport) nem kíván egy adott országhoz tartozni: népirtással, erőszakos asszimilációval, át- és kitelepítésekkel, országos terrorral. Ezek egy részében sajnos a trianoni utódállamok is élen jártak. A folyamat végén aztán a Molotov–Ribbentrop-paktumot láthatjuk.

Trianonnak, pontosabban a történelmi Magyarország bukásának több oka is volt. Elsősorban nyilván a vesztes világháború – aminek elvesztéséhez a szabadkőműveseknek semmi köze sem volt. Másodsorban pedig az, hogy az országon belül zárt etnikai tömbökben is élő nemzetiségek nem voltak elmagyarosíthatók és nem is akartak Magyarországon belül élni – ehhez sem volt a szabadkőműveseknek semmi köze. Itt utalnék arra a tényre, hogy már 1918 előtt is a magyarok 456 településen vesztették el többségi státusukat, illetve arra, hogy Jugoszlávia is azonnal szétesett, amint a nemzetiségei lehetőséget láttak az elszakadásra. A Károlyi-kormányzat ballépései nem sokat osztottak-szoroztak: a „nem akarok többé katonát látni” kifejezéstől elhíresült Linder Béla például nem több, mint nyolc napig volt hadügyminiszter. Hatos Páltól azt is tudhatjuk, hogy az állítólag gyengekezű Károlyi-kormány idején mintegy ezer embert végeztek ki azért, mert szembe szegült a törvényes renddel. Trianon kapcsán sokkal inkább a magyar politikai elit kudarcáról érdemes beszélni: miért nem tudtak vonzó alternatívát kínálni a nemzetiségeknek? Erre évtizedeik lettek volna. A katonai megszállás persze csak 1918–1919-ben következett be egyes területeken, de a magyarság ezeket a területeket valójában már a XIX. században elvesztette: amikor partner helyett alárendeltként tekintett Szent István országának más nemzetiségű lakóira. A szabadkőművesekkel történő árnyékbokszolás szomorú tanúbizonysága annak, hogy a problémát a mai napig nem sikerült megérteni, súlyának megfelelően kezelni.

A szerző történész