A USAID felszámolása csak a kezdet

Ősi játék új köntösben. Az „itt a piros, hol a piros” ősrégi, játéknak címzett átverés a vásárok, piacok nélkülözhetetlen velejárója volt még a 20. század végén is. A gyanútlan bepalizottak elvesztett pénze pedig súlyos tanulságot hordozott, hisz a csalás a jóhiszeműségre épít és éri el célját. Nem kizárt, hogy a valaha játszott bűvésztrükk dobozai és gyors kezű virtuózai már múzeumi darabok, de a csalás káprázata korunkban is virágzik. Ráadásul nagyban játsszák, és egyik elnevezése: USAID.

Egy, a nevében segélyszervezet nem tett mást, mint építkezett, vagyis hálózatot és egyéb struktúrákat hozott létre, amelyek a globális hatalomra törő gazdasági érdekkör elképzeléseit valósították meg.

Amikor demokrata párti kormányzat volt uralmon az Egyesült Államokban, költségvetési pénzt is fölhasználtak a terjeszkedés gyorsítása érdekében. A kialakított NGO-rendszerek segítségével megfigyelték az egyes célországokat, és ahol azt tapasztalták, hogy nemzeti érdeket szolgáló kormányok jöttek létre, azonnal aktivizálódtak, hogy megdöntsék az „eltévelyedő” politikai konstrukciókat.

Jól ismert eszközeik a tüntetések, mondvacsinált felháborodások szítása, a kipécézett kormány intézkedéseinek kritikája, a káosz kiterjesztése, vagy ahogy Ukrajnában történt, fegyveres összetűzés révén a megválasztott kormány leváltása. És közben felsőbbrendű erkölcsöt hirdetve vernek át mindenkit a szemfényvesztésükkel.

Most viszont azt olvasni, eljött az igazság pillanata, bezárt a bazár. Az új washingtoni vezetés, Trump elnökkel az élen, adminisztratív intézkedéssel megszüntette a speciális érdekérvényesítő „szerencsejátékot”, mivel bezárta a USAID intézményét. Ezzel vége, győzött a józan ész, és a rend visszavette méltó helyét a nemzetközi térben. Vagy mégsem? Ahogy az itt a piros, hol a piros időnként kisurran a múzeumok falai közül és rejtett rendezvényeken tovább szedi hiszékeny áldozatait,

a USAID kiépített hálózata a trumpi rendeletre nem dőlt össze, nem szűnt meg, csak föld alá kényszerült, hiszen a mögöttes érdekkör sem mondott le hatalmi vágyáról, arról az őrültségről, hogy végül mégis létrehozza a világkormány irányította „új világot”. Bár a USAID formális megszüntetése, egyes alkalmazottak elbocsátása megtörtént, de ezeknek csak politikai értékük van, nem operatív hasznuk.

Mert ezen felforgató intézmény mégsem piaci jampecek játékát jelenti. Mert országok és régiók mentek tönkre, generációk kerültek lelki válságba a gender és más abnormális életvitel propagálásának következtében. Ennek okán teljesen meg kell semmisíteni! Nem elég a politikai verdikt. Operatív úton beépülve a még meglévő USAID-hadosztályokat belülről kell szétverni, majd mozgásképtelenné tenni a szervezet életben maradt struktúráját.

Nemes feladat ez az illetékes – szinte valamennyi – józanul gondolkodó titkosszolgálatnak, vagy ha tetszik, a normalitáspárti társadalmak polgárainak. A fej lehullt, de a test még képes életjelet adni. Éppen ezért a megoldás nehezebb, de szükségszerű része most következik. Megjósolható, hogy nem lesz egyszerű menet, új háborús módszerrel kell általános támadást indítani például az USA-ban, ahol a lakosságot a korábbi hatalom és politikai narratívák még sokáig befolyásolhatják.

Naivitás azt hinni, hogy az elsőkörös politikai győzelem az ideológiai összecsapás végét is jelenti egyben. A normális létezésére visszaállni sokkal több energiát igényel majd – nem csak a tengeren túl –, mint annak elhagyása volt.

A legfontosabb hadi parancs, hogy ennek a harcnak nem az ellenfél oldalán szolgáló katonák kiiktatásáról, megsemmisítéséről kell szólnia, hanem azok megmentéséről. A normális értékrend az emberért van és nem politikai célok mentén létezik.

Az évtizedek alatt elvégzett agymosás és annak gyanútlan kárvallottjai, vagy még inkább beszervezettjei: megmentendő emberek. Az agyament ideológiai töltettel felfegyverzett másik oldal harcosait megszerezni és visszafordítani kell, amelynek sikere látványos eredmény lenne, de elképzelhetetlenül nagy kihívás.

Sajnos nem egyszerű érdekalapú tétel, hisz nem csupán egzisztenciális hozzáállást igényel, mondván, most az újat kell szolgálni – a lelkek is súlyosan károsultak az abnormális narratívák közepette. Az emberek gondolkodása, értékítélete, a helyes és helytelen tétele mint kőfalból épült akadály tornyosul a tényleges győzelem útjába.

Vajon a hatalomra jutott politikai garnitúra tisztában van mindezzel? Vagy csupán egyszerű ütközetre készül, ahol az erő mindig is a pillanatnyi hatalmat gyakorló kezében van? És mi van velünk, a sokáig szótlan, ezzel elfogadást sugalló többséggel, akik igyekeztünk létezni a még megmaradt normális életünk romjain? Elég lesz annyi, ha most nagyot lélegezve újra és nyíltan lehetünk nők és férfiak, anyák és apák, templomba járó hívők és hagyományunkat és társadalmi rendet őrző nemzetek polgárai?

Nem! Mert most kezdődik a besorozásunk abba a bizonyos háborúba. Hiszen az ellenség még létezik, sőt ereje teljében van és emberek millióit tartja az élettől idegen ideológia mentén rabláncon. Milyen eszköz van hát a kezünkben a nagy összecsapás közeledtével? Hogyan kapaszkodunk össze az „adj, király, katonát, ha nem adsz, szakítunk” valaha ismert játék szabályait követve?

Miként győzzük meg a másik oldalon felsorakozókat, hogy mi nem az ellenségeik, hanem éppen azok vagyunk, akikbe inkább érdemes „kapaszkodniuk”? És a legnehezebb kihívás, hogy igazi harci eszköz sem lehet a kezünkben, hiszen a normális világ nem ellenségeket gyárt, hanem a befogadás életterét kínálja.

A tucatnyi kérdés közepette egyvalaminek biztos támpontnak kell lennie: a normalitásnak nincs alternatívája. Ahogy a Harry Potter-regényben ki is mondták: „Az életben mindig két út van: a helyes és a könnyű.”

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke