„A Corvin köziek a Práter utca egyik pincéjében húzódtak meg, várva a tűz végét. Mindenkinél két géppisztoly volt és 10-15 tár. Kézigránátokkal is jól fel voltak szerelve. […] Az oroszok páncélosokkal, páncélautókkal és gyalogsággal támadtak, de úgy látszik, nem számítottak ellenállásra, mert a gyalogság a járművekkel együtt jött. A szabadságharcosok a romok tetején várták őket és egy jó órás kemény harc után a Corvin köz elesett. A bajtársak közül talán hatan maradtak életben. Parancsnokuk is elesett. Olyan sok volt az orosz halott, hogy a hullák a Corvin környékét szőnyegként terítették be. Amíg a felkelők a pincében voltak, mind azt ismételték, hogy: »Meghalunk, de előbb megfizetünk érte.« A Corvin elesett, ők sajnos meghaltak, de az oroszok valóban nagy árat fizettek.”
A bátor ’56-osok nem bulizni mentek a Kossuth térre, és nem a balhé kedvéért dobtak benzines palackokat a szovjet tankokra. Életüket kockáztatva mentek a barikádokra, mert a hazájuk nem volt szuverén, nem volt szabad és független. A magamfajta, túlságosan fiatal angyalföldi sihederek még nem lehettünk közöttük, de voltak rajzeszközeink.
A szabadságharcot szovjet segítséggel leverő Kádár János 1956 novemberében teleragasztatta a fővárost az „Éljen a forradalmi munkás–paraszt kormány!” feliratú plakátokkal. Így nevezte magát a szovjet tankok segítségével hatalomra juttatott kormány, míg az igazi forradalmárokból „ellenforradalmárok” lettek. Magam is azok közé tartoztam, akik az „Éljen” szó elé egy „F” betűt rajzoltak, illetve a kapualjakba a „Fúj Kádár!” feliratokat firkálták.
Magyar Péter, az egykori baloldalhoz hasonlóan, végrehajtotta a maga hazugság- és gyűlöletkampányát, és a választáson sikert aratott. A tiszásokat ezúttal nem szovjet tankok, hanem brüsszeli informatikusok támogatták. Ám az új kormányfő hiába lengeti az ’56-os zászlót, belőle és a híveiből soha nem lesznek igazi pesti srácok.
A szerző író, újságíró
