A történelem folyamán számtalan vallási, illetve morális világvégepánikot láttunk. Ezek árnyékában jelentek meg és kerültek egyre inkább előtérbe a technológiai hátterű pánikok. Az általam vizsgált 54 ilyen, vélt vagy valós alapokon nyugvó pánikot a következő tengelyek mentén lehet osztályozni és mérni.

Az első és legfontosabb ilyen tengely a kimenetel kérdése. Ez lehet beigazolódott (például a nukleáris fegyverek és az ózonlyuk), a részben beigazolódott, de rosszul specifikált (Malthus és a Római Klub erőforrás-kimerülés prognózisai), a megcáfolódott (például a 2012-es Nibiru/Planet X pánik, az utóbbi miatt a NASA-nak külön cáfolóoldalt kellett üzemeltetnie, és a tudósok beszámolói szerint riadt emberek – köztük gyerekek és öngyilkosságot fontolgatók – leveleinek és hívásainak áradatát kapták), az önmagát meghiúsító jóslat (például a Y2K és a zöldforradalom Paul Ehrlich ellenében) és végül az eldöntetlen (a jelenlegi MI-kihalási vita).

A második ilyen tengely a riadó forrása. Ez lehet a tudományos/technológiai bennfentes, lehet a felháborodott moralizáló, lehet a geopolitikai vagy piaci versenytárs, de lehet a politikai vagy médiaszélhámos is. A legnagyobb probléma az, hogy idővel ezek a kategóriák igencsak összemosódnak, és az aggódó technológiai bennfentes könnyen átmegy a szenvedő Oppenheimer-arcot aranybányává változtató megélhetési pánikkeltővé.
A harmadik ilyen tengely a feltételezett katasztrófamechanizmus. Ezek a következő formát ölthetik: fizikai megsemmisülés (atombomba okozta légkörgyulladás, a szürke nanomaszlag – Dressler grey goo-ja). Ökológiai összeomlás (Malthus és a Római Klub, klímaválság). Irányításvesztés egy cselekvő entitás javára (Butler gépei, Bostrom szuperintelligenciája, a mai ügynökraj). Erkölcsi-antropológiai hanyatlás (Platón írása, Csuang-ce gé­pies szíve, degenerációelmélet, médiapánikok). Gazdasági kiszorítás (Vespasianus „sine me pascere plebiculam meam”-ja, ludditák). Információs zűrzavar (Gessner információs túlterhelése, ma a dezinformáció).

A negyedik ilyen tengely a fenyegetés episztemológiai státusa. Ez lehet előre, nagy biztonsággal kiszámítható (a nukleáris kísérlet okozta teljes légkörgyulladás hipotézise (LA–602) és a részecskegyorsítók (LHC) által gerjesztett mini fekete lyukaktól való félelem). Statisztikai, illetve számítógépes modelleken alapuló (például Malthus, klímaválság). De lehet pusztán spekulatív is, ami nem bizonyítható és nem cáfolható a rendelkezésünkre álló tudás alapján. Az utóbbi két kategória között a határvonal nem mindig egyértelmű.

Az ötödik tengely a fenyegetett értékek kérdése. Ez terjedhet a totális kihalástól, a civilizációs összeomláson és az erkölcsi hanyatláson át bizonyos iparágak és munkahelyek elvesztéséig.

A hatodik tengely a válaszlépések kérdés. Ez terjedhet a világkormány megalapításától, az államon belüli drákói tiltásokig és a személyes szabadságjogok korlátozásáig, a moratóriumokon és a szabályozáson át a szimbolikus jelentőségű nemzetközi egyezményekig. Ezen a téren a legfontosabb kérdés, hogy a javasolt megoldás kárai és veszélyei nem haladják-e meg a technológiai válság által gerjesztett károkat és veszélyeket.
Mindezeket elmondva fel kell tennünk a legfontosabb kérdést: mik az esettanulmányok legfontosabb tanulságai a jelenlegi MI-pánikra vonatkozóan?
Itt a fő ítélettel kezdeném. A történelmi tapasztalat sem a megnyugtató „mindig túléltük”, sem a riasztó „ezúttal biztosan végünk” következtetést nem támasztja alá. A helyes olvasat közepesen bizonytalan, feltételes  és a konkrét, megfigyelhető mérföldkövektől függ. Az alábbi tanulságok mindkét irányba vágnak.

Az első és legfontosabb tanulság a megelőzési paradoxon. Ennek legjobb példája talán a Y2K körüli pánik volt. Ahogy a sikeres tűzoltás után sosem tudjuk biztosan, mekkora lett volna a tűz, úgy a sikeres megelőzés önmagát teszi „feleslegesnek látszóvá”. A Y2K-nál épp azért nem lett katasztrófa, mert sokat költöttek rá – de ez cáfolhatatlanná teszi mind az „álpánik volt”, mind a „megmentettük magunkat” állítást. Következmény az MI-re: ha a mostani lassítási felhívások nyomán nem történik katasztrófa, az nem fogja bizonyítani, hogy a félelem alaptalan volt. Ez a legfontosabb módszertani csapda, amelyet a nyilvánosság előtt is ki kell mondani.

A második a bennfentes riadó jelzésértéke. Minél szűkebb szakterületről van szó, a döntéshozók és a tisztelt nagyérdemű annál jobban rá vannak szorulva a domén szakembereire. Itt két nagyon jelentős csapda leselkedik ránk. Az első, hogy néha a szakma nagy nevei is tévednek. A második pedig az, hogy a szakértő is csak ember, érdekekkel, ideológiákkal, előítéletekkel. Arról nem is beszélve, hogy azért, mert valaki az MI úttörői közé tartozik, még nem teszi nemzetbiztonsági, gazdasági vagy akár morális tekintéllyé.

A harmadik a már röviden említett ár, amit egy esetleges túlreagálásért kell fizetnünk. A legjobb példa erre az atomerőművek népszerűtlensége a Nyugaton annak ellenére, hogy bizonyítottan biztonságosabb energiaforrásról (0,03 haláleset/TWh) van szó, mint például a szén (24,62 halál/TWh).
A negyedik tanulság lényege, hogy a domináns hibaforma a rossz specifikáció. A történelmi jóslatok ritkán „teljesen tévesek”. Sokkal gyakrabban rosszul specifikáltak: jó a mechanizmus, rossz az időzítés, a mérték vagy a forma. Malthus logikája nem volt buta, csak nem számolt a termelékenységi ugrással. Következmény az MI-re: valószínűbb, hogy a mai jóslatok nem a határesetekben, a „kihalásban” vagy a „semmiben”, hanem a részletekben tévednek. A fenyegetés valós, de amit látni fogunk, az nem „ügynökraj hat hónap múlva”, hanem ennél jóval lassabb, diffúzabb károk.

A tanulságok levonását az nehezíti, hogy az MI sok tekintetben egy sui generis kihívás. Egy gyakran hangoztatott klisé szerint 1945-ben az atombomba nem volt ott minden zsebben. Ugyanakkor ez a nehézség nem jelent felmentést a kötelezettség alól, hogy megpróbáljunk nem érzelmek és indulatok, hanem a rendelkezésünkre álló tapasztalatok és tudásanyag alapján gondolkodni módszeresen erről a kérdésről.