Egy újabb bombázókampány ebből a szempontból nem egy új háború kezdete lenne, hanem egy meglévő háború fokozatváltása.

Seyed Hossein Mousavian, az iráni diplomácia és az atomtárgyalások veteránja más irányból jut hasonlóan kellemetlen következtetésre. Szerinte egyik fél sem mutatott fel hiteles utat a döntő győzelemhez. A katonai ciklus ismétlése ezért nem feltétlenül győzelmet, hanem egy határozatlan ideig tartó felőrlő konfliktust termel. Mousavian ebből tárgyaláspárti következtetést von le. Ez azonban nem annak bizonyítéka, hogy a háború elkerülhető, hanem annak, hogy a katonai eszközök önmagukban eddig nem oldották fel a politikai problémát.

A török Irán-szakértői közösség ennél is érdekesebb korrekciót kínál.

Çağatay Balcı, török biztonságpolitikai és Irán-szakértő szerint különbséget kell tenni a pusztán hosszúra nyúlt és a strukturálisan elhúzódó háború között. Az utóbbiban már nem egyetlen csata vagy bombázókampány kimenetele a döntő, hanem az, hogy ki képes tovább elviselni a gazdasági, politikai, társadalmi és pszichológiai terhelést. Irán török kutatói közül Rahim Farzam volt az, aki egy másik veszélyre hívta fel a figyelmet. A nyomás egy bizonyos ponton nem engedékenyebbé, hanem kockázatvállalóbbá teheti Teheránt. Ha az iráni vezetés arra jut, hogy a várakozás folyamatosan rontja relatív helyzetét, akkor a megelőző cselekvés racionálisabbnak tűnhet, mint a türelem. Az IRAM kutatóközpont harmadik képviselője, Oral Toğa ezzel szemben arra figyelmeztet, hogy minden rakétaváltást hiba automatikusan a teljes háború újrakezdéseként értelmezni. A katonai erő alkalmazása egy szélesebb kényszerítő folyamat egyik eszköze lehet.

Magyarán a török iskola szerint nem biztos, hogy a következő hónapokban egyetlen jól felismerhető pillanatban megszólal a geopolitikai iskolacsengő, és valaki bejelenti, hogy elkezdődött a harmadik forduló. Elképzelhető, hogy egyszerűen egyre több és egyre súlyosabb kinetikus epizód csúszik bele a már most is zajló konfrontációba.

Az öböl menti arab elemzői közösség egészen más ablakból nézi ugyanazt a vihart.

Ebtesam Al Ketbi, Abdullah Baabood és Abdulaziz Sager számára az elsődleges kérdés nem az, hogy Irán fenyegetést jelent-e. Ezzel kapcsolatban nincs különösebb illúziójuk. A kérdés az, hogyan lehet a rivalizálást a közvetlen regionális háború küszöbe alatt tartani.

Al Ketbi, az EPC alapítóasszonya, ezért az elrettentés és a párbeszéd kombinációjára helyezi a hangsúlyt. Az ománi kutató, Abdullah Baabood, a Hormuzi-szoros esetében lát lehetőséget olyan részmegállapodásokra, amelyek biztonságos hajózási folyosókat, kommunikációs csatornákat és kikényszeríthető garanciákat teremtenének. A szaúdi elemző Abdulaziz Sager pedig abból indul ki, hogy az Öböl államai akkor is óriási gazdasági és biztonsági árat fizetnek egy regionális háborúért, ha formálisan nem hadviselő felek. Ez a közösség tehát nem optimistább Irán természetével kapcsolatban. Egyszerűen sokkal nagyobb súlyt rendel az eszkaláció kezeléséhez.

Az izraeli és az eszkalációra érzékeny amerikai elemzői világban a hangsúly ezzel szemben a képességeken, az elrettentésen és a kényszerítés kudarcának következményein van. Sima Shine és Eldad Shavit értékelése szerint Washington jelenleg a katonai eredményeket tartós gazdasági nyomássá próbálja konvertálni. A probléma egyszerű. Ha ez nem hoz politikai engedményeket, előbb-utóbb ismét megnő a katonai eszközök vonzereje.

Az iráni–svéd kutató, Trita Parsi ennek a spektrumnak az egyik legerősebben eszkalációs hangja. Szeptember elején már egy újabb jelentős forduló veszélyére figyelmeztetett, és az iráni megelőző csapás lehetőségét is felvetette. Szeptember végén sem lett derűlátóbb. Parsit azonban éppen ezért nem érdemes a teljes szakértői mezőny átlagának tekinteni. Ő a magas eszkalációs várakozású pólust képviseli.

Philip Gordon és Ray Takeyh, az amerikai külpolitikai elemzői közösségből, valamivel közelebb állnak a centrumhoz. Szerintük a patthelyzet azért veszélyes, mert Washington és Teherán egyaránt abban reménykedik, hogy az idő neki dolgozik. Ha mindkét fél úgy gondolja, hogy holnap erősebb alkupozícióban lesz, ma egyiknek sincs különösebb oka engedni. Ellie Geranmayeh, az európai, illetve transzatlanti Irán-szakértői közösség egyik fontos képviselője hasonló problémát lát. Washington a nyomás tartósságában bízik, Teherán pedig abban, hogy politikailag és gazdaságilag tovább bírja, mint ameddig az amerikai kampány fenntartható.

És akkor jöjjön a kutatási kérdés megválaszolása.

A legvédhetőbb értékelés szerint az előttünk álló tizenkét hónapban valószínűbb egy újabb tartós, nagy intenzitású kinetikus szakasz kialakulása, mint a konfliktus tényleges politikai lezárása. A nettó értékelésem harminc napon belül 30–40 százalékra, kilencven napon belül 50–65 százalékra, fél éven belül 65–80 százalékra, tizenkét hónapon belül pedig 75–90 százalékra becsüli ennek kumulatív valószínűségét. Ezek nem szakértői szavazatok, hanem az összegyűjtött bizonyítékokból képzett elemzői becslés.

Egy másik megközelítésből kiindulva a „legforróbb” idősávnak az izraeli és az amerikai választások közötti heteket kell tekintenünk.

A következő hónapok kockázatát növeli, hogy az Egyesült Államok mintegy kilencezer további katonát és egy harmadik repülőgép-hordozó köteléket irányít a térség felé, miközben Irán erősebb és földrajzilag szélesebb válaszcsapás lehetőségére készül egy új amerikai támadás esetére. Diplomácia ugyanakkor továbbra is zajlik. A katonai és a diplomáciai pálya tehát nem egymást követi, hanem egyszerre fut.

A legfontosabb következtetés ezért nem egy dátum.

A háborús kockázat akkor ugrik meg igazán, ha egyszerre omlik össze a diplomácia, romlik a Hormuzi-szoros biztonsága, tovább erősödik az amerikai csapásmérő jelenlét, Teherán nyíltan megelőző logikára vált, és mindehhez egy nukleáris vagy jelentős emberveszteséggel járó katonai incidens társul.

A háború tehát nagy valószínűséggel nem ért véget.

Csupán az optimális időzítésre vár, hogy újra fellángoljon.