Varga Mihály óvatosabb, azt hangsúlyozza, hogy a csatlakozás időpontjánál fontosabb a gazdaság felkészültsége. Szerinte az euró előnyöket kínál, de önmagában nem oldja meg a magyar gazdaság szerkezeti problémáit. Szerinte az átváltási költségek megszűnése évente mintegy 130 milliárd forintos megtakarítást jelenthet, mérséklődhetnek a finanszírozási költségek és megszűnhet az euróval szembeni árfolyamkockázat. Ugyanakkor az önálló monetáris politika elvesztését lényeges kockázatnak nevezi.

Darvas Zsolt, a brüsszeli Bruegel Intézet vezető kutatója arra hívja fel a figyelmet, hogy nem bekerülni nehéz az euróövezetbe, hanem bent maradni úgy, hogy az gazdasági előnnyel is járjon. 

Az erőteljes támogatók és az óvatos mérlegelők mellett határozott ellenzők is akadnak. Vannak akik, az euró intézményi konstrukcióját találják hibásnak (Matolcsy György, Róna Péter), vannak, akik a nemzeti monetáris mozgástér megőrzését tartják fontosnak (Hossó Andrea, Artner Annamária), vannak, akik a gazdasági felzárkózás és versenyképesség oldaláról ellenzik az euró bevezetését (Csath Magdolna, Lentner Csaba) és van, aki a költségvetési kiigazítás és a fejlesztési források elvesztésének veszélyére hívja fel a figyelmet (Pogátsa Zoltán).
Az euróról szóló vita igen régi és nagy nemzetközi irodalma van. E széles körből, most csak két nemzetközi hírű szaktekintélyt idéznék. Milton Friedman, a Nobel-díjas közgazdász még 1997-ben azt nyilatkozta a Wall Street Journalnak, hogy az euró bevezetése hatalmas baklövés. Szó szerint a következőket mondta: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni… A politikai unió megnyithatja az utat a pénzügyi unió felé. De egy nem megfelelő feltételek mellett létrehozott monetáris unió a politikai egység elérésének akadálya lesz.”

És valóban, az euró bevezetésével a dél-európai országok versenyképessége romlott, az északiaké javult, emiatt súlyos aránytalanságok keletkeztek a fizetési mérlegekben. Az északi országoknak, különösen Németországnak többlete alakult ki, míg a dél-európai országoknál nagy hiánya keletkezett és gyorsan eladósodtak. Mivel nem volt saját valutájuk, aminek a leértékelésével az importot csökkenthették, exportvállalataikat támogathatták volna, úgynevezett belső leértékelés kellett megvalósítaniuk, aminek a lényege a költségvetési kiadások (egészségügy, oktatás nyugdíj) csökkentése, ami végül gazdasági stagnáláshoz és további eladósodáshoz vezetett. De az unió egésze is rosszul járt, amelynek fejlődése egyre inkább elmaradt a vele méretben összehasonlítható Egyesült Államoké mögött.

Paul De Grauwe, a Leuven-i Katolikus Egyetem professzora és a Financial Times rendszeres cikkírója szerint csak nagy szabadkereskedelmi övezet lehet a reális alternatíva Európa számára, mert az illúzió, hogy egy politikai uniót lehetne elérni, amelyben megfelelően újraosztják a jövedelmeket a térség fejletlenebb országai felé. Csakhogy ilyen mértékű szolidaritás nincs az uniós országok között. Egy még az 1970-es években végzett vizsgálatsorozat szerint a közös pénz bevezetéséhez a GDP mintegy nyolc százalékát kellene központosítani és átcsoportosítani a kevésbé versenyképes, vagy szegényebb országok felé, e mellett az unió lakossága nagy többségének érzelmileg jobban kellene kötődnie az unióhoz, mint saját hazájához. E feltételek azonban közel sem teljesülnek.

Jogos a kérdés, hogy ha a tapasztalat az, hogy az euró nem segíti az unió fejlődését, akkor miért ragaszkodnak hozzá egyes politikusok. A válasz az, hogy a valamikori sikeres gazdasági közösség a döntési hatáskörök centralizálása és a bővítések eredményeként egy birodalommá fejlődött, amelynek politikáját már nem az uniós polgárok, hanem a demokratikus úton elszámoltathatatlan vezetők határozzák meg. E vezetők pedig nem az uniós polgárok akaratának, hanem a pozícióikat alátámasztó erők, az euro­atlanti háttérhatalom érdekeinek igyekszenek megfelelni. A birodalom egyik, de talán legerősebb összetartó ereje pedig az euró, mert abban igaza van Surányinak, ha egyszer beléptünk, visszaút már nincsen.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója