Kiszámítottam az Európai Unióra, mit jelentene, ha a térség energiaigényét csak szél- és napenergiával akarnánk kielégíteni (amire az unió vezetése egészen a legutóbbi időkig törekedett), illetve mi lenne a valóságos megoldás. Nem részletezve a számításokat a végeredmény az, hogy szél- és naperőművek esetén, az egész évi biztonságos ellátás megvalósításához amellett, hogy mintegy másfél magyaroszágnyi területet kellene lefedni ezekkel az eszközökkel, 780 TWh tárolókapacitásra lenne szükség, ami az unió jelenleg meglévő tárolókapacitásának több mint 12 ezerszerese. (A részletes számítások könyvemben: Klímaváltozás és az Európai Unió klímapolitikája, Kairosz 2026, megtalálhatók.) Ilyen mértékű tárolókapacitás létesítése fizikailag is lehetetlen, és anyagilag is megvalósíthatatlan, mert az unió évtizednyi GDP-je kellene hozzá. Ezzel szemben atomerőművek esetén évente hét Paks méretű erőművet kellene létesíteni, hogy 2050-re az unió szén-dioxid-kibocsátása, ha nem is nullára, de igen alacsony szintre csökkenjen, és nincs szükség tárolókapacitásokra. Ennek költsége az unió éves GDP-jének fél százalékát sem teszi ki.

Hogy az unió vezetése miért nem a racio­nális megoldást választotta, arra a magyarázat az, amit a cikk elején is említettünk, hogy a politikai döntéshozókat nem a racionalitás, hanem az éppen uralkodó és a média által felerősített hitek befolyásolják. Ennek eredménye lett az unió klímapolitikája, ami gyakorlatilag versenyképtelenné tette az európai ipart.

Az unió klímapolitikáját, részben kötelezően előírt szabályokkal (például szén-dioxid-kvóták), részben pénzügyi eszközökkel igyekszik a tagországokra rákényszeríteni, ennek keretében Magyarországnak is van ötszázmilliárd forintja a megújuló energiaforrások fejlesztésére.

Jelenleg Magyarországon mintegy nyolc GW naperőmű és 0,3 GW szélerőmű működik, amit 2030-ig 12, illetve négy GW nagyságúra akarnak felfejleszteni. Emellett a hagyományos (és folyamatosan működő) energiaforrások hat-hét GW-ot tesznek ki, ebből két GW Paks, a többi zöme gázerőmű és egy kevés lignit. Ugyanakkor az ország szükséglete átlagosan hat-hét GW, ami csúcsidőben felmehet nyolc GW-ra is. A számok összevetéséből világosan látszik, hogy a megújuló és a hagyományos kapacitások együtt messze meghaladják a szükségleteket, ami nem lenne baj, ha a nap- és szélerőművek akkor adnák le az energiát, amikor arra szükség van. Valójában ez nem így van, sokszor előfordult, hogy a megújulók átvételi kötelezettsége miatt – a hálózat egyensúlyba tartása érdekében – vissza kellett szabályozni az atomerőművet, ami 18 Ft/kWh költséggel termelt, míg a megújulók kötelező átvételi ára 40 Ft/kWh körül mozgott. Sőt amikor még ez sem segített, a többlettermelést negatív árakon, vagyis ráfizetéssel kellett exportálni. Ez jelentős veszteség a hálózatnak, de végső soron az országnak magának is.
2030-ig növekszik az ország villamosenergia-igénye, de nem olyan mértékben, hogy a már ma is feleslegesen sok megújuló kapacitást tovább kelljen növelni, egyébként is, ellátásbiztonság szempontjából végső soron csak az a kapacitás számít, ami folyamatosan tud termelni.

De nemcsak arról van szó, hogy kidobott – igaz, uniós – pénz, amit a nap- és szélerőművekre költünk, hanem arról is, hogy ezek egy-két évtizeden belül veszélyes hulladékká válnak, amelynek semlegesítése jelentős ráfordításokat igényel majd. Egy nagyobb szélturbina alapozásához például 1000-2000 köbméter vasbetonra van szükség. Ez, ha egyszer beteszik, soha nem jön ki a földből, nem is beszélve a toronyról és a turbinalapátokról, amelyeknek az elhelyezése megint csak rengeteg energiába (pénzbe) kerül. Szakértők kiszámolták, hogy a teljes élettartamra vonatkozólag mennyi a különböző erőművekbe befektetett és az azok által termelt energia aránya, az EROI (Energy Return on Investment), nos, ez nap- és szélerőművek esetében, ha az ingadozó termelés miatti kiegyenlítést is beszámítjuk, öt alatt van, fosszilis erőművek esetén (szén, földgáz) ez az arány harminc, míg atomerőműveknél hetvennél is több. Erőműveket tízes arány alatt nem gazdaságos építeni. A számítások tehát egyértelműen mutatják, hogy a szél- és napenergia felhasználása a fejlett ipari országok számára egyértel­műen zsákutca. Ezzel meg is van a magyarázata a versenytársakét messze meghaladó európai energiaáraknak és ez által az európai ipari versenyképtelenségnek, nem kell Mario Draghi versenyképességről szóló 328 oldalas anyagának elolvasásával tölteni a drága időt.

Az is egy tévedés, hogy a Brüsszelből kapott pénzek a magyar gazdaságot vagy ipart segítik. Szélerőművek esetében például a szükséges munka mintegy hetven százalékát külföldi cégek végzik, mi legfeljebb az alapozásban és némileg a toronyépítésben vehetünk részt.

A nap- és szélerőművek építése tehát zsákutca, amely egyre nyilvánvalóbb lesz, már az amerikai demokraták sem ragaszkodnak annyira ezek építéséhez azokban az államokban (például Kalifornia), ahol ők adják a kormányzót. Itthon pedig Európa három vezető acélgyártója – az Arcelor-Mittal Europe, a Thyssenkrupp és a Voestalpine – közös felhívásban szorgalmazta a nehézipari vállalatokat megbénító kibocsátáskereskedelmi rendszer felszámolását.

Ha későn is, de az európai vállalatok kezdenek lázadozni és az unió vezetői, ha lassan is, de a kudarcok nyomán kezdik felismerni, hogy változtatni kell. Ami pedig bennünket illet, ne legyünk egy kudarcos politika utolsó csatlósai.

A szerző villamosmérnök-mérnökközgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója