Természetesen mindehhez szükség lenne az egységes piac elmélyítésére – mondja Draghi, mert az unió papíron ugyan nagy piac, de valójában sok területen, így különösen a tőkepiac, az energiaellátás, a digitális szolgáltatások tekintetében még mindig 27 részpiacra bomlik.

A dokumentum publikálása óta eltelt két év eredményei nem mutatják, hogy bármiben is változás történt volna. A Covid–19 utáni időszakban az unió gazdasági növekedése a korábbi felére, évi 1,2 százalékra esett vissza, ezen belül a valaha az unió gazdasági motorjának számító Németország GDP-je még csak nem is stagnált, hanem csökkent.
A Draghi-jelentés helyzetértékelése valóban rámutat problémákra, de inkább csak a következményekre és nem a mélyebben fekvő okokra. A magyar történelmi tapasztalatok alapján a Draghi-jelentést leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, amikor Rákosi Mátyás ki akarta javítani a személyi kultuszból származó hibákat. Most is a problémák gyökerét nem a Draghi által feltárt jelenségekben, hanem az unió vezetőinek több évtizedes irracionális politikájában lehet megtalálni.

Az unió vezetése az első nagy baklövését az euró bevezetésével követte el. Ennek hatását talán úgy lehetne jellemezni, mintha egy Mercedest egy Trabanttal összehegesztenének, és elküldenék versenyezni a Ferrarikkal. Az eredmény az európai gazdasági fejlődés lényeges lelassulása lett, mert a maastrichti kritériumok betartása, például az államháztartás hiányának maximum három százalékon tartása folyamatos restrikciós politikát igényelt. E mellett a dél-európai országoknak a közös pénz túl erős, túlértékelt volt, emiatt jelentős külkereskedelmi hiányuk alakult ki, és végül nagymértékben eladósodtak, ami megint csak akadályozta az unió dinamikus fejlődését. Ami e téren gazdaságpolitikailag racionális lenne, az csak egy valutakosár, amilyen az európai monetáris rendszer (EMS) is volt 1979 és 1992 között.

De talán még ennél is nagyobb hiba az unió klímapolitikája. Míg az euró esetében fel lehet fedezni racionális magot, például a franciák félelmét az egyesített Németország gazdasági erejétől vagy egy európai birodalom kikényszerítésére való törekvést, az unió klímapolitikája teljesen ideológiai alapokra épült.

Az, hogy a klímaváltozást a légkör szén-dioxid-tartalmának ember által okozott (antropogén) növekedése okozza, nem bizonyított tény, hanem az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) modelljeiből származó feltételezés. Ezzel szemben számításokkal egyszerűen bizonyítható, hogy Euró­pa energiaellátása nem oldható meg nap- és szélerőművekkel, és minél több ilyen erőmű lesz, annál drágább lesz az energia költsége az európai vállalatoknak és a lakosságnak. Ha a szén-dioxid kibocsátásának csökkentése a cél, azt atomerőművekkel olcsón és hatékonyan meg lehetne oldani, de például Németországban a Zöldpárt (Die Grünen) nyomására az elmúlt évtizedben 22 atomerőművet zártak be. Az atomerőművek bezárása azonban nemcsak a termelés csökkenését, hanem az atomerőművek mögött lévő tudományos bázis megszűnését is jelenti, mert a szakemberek elvándorolnak olyan országokba, ahol tudásukra szükség van. Az Európai Unió vezetése (német nyomásra) kifejezetten akadályozta atomerőművek építését, csak 2022-ben történt némi változás, az atomerőművek a tiltott kategóriából a tűrt kategóriába kerültek át. A Draghi-jelentés ugyan kitér a francia atomerőmű-program fő irányaira és említi a kis moduláris reaktorok jövőbeli szerepét is, de e mögött európai szintű program nincs, miközben az unió több száz milliárd eurót költött el a nap- és szélerőművek támogatására, és ez a politika folytatódik.

Meg kell még említeni, hogy az Európai Uniónak, különösen a németeknek, alapvető fontosságú lenne az olcsó orosz energiaforrásokra és a 140 milliós piacra való támaszkodás. Ezzel szemben a 2008. évi bukaresti NATO-csúcson – saját érdekeik ellenére – engedtek az angolszász nyomásnak, Ukrajna perspektivikus NATO-meghívásának, ami az oroszokkal vívott proxyháború legfőbb oka, sőt azóta a németek e proxyháború legfőbb finanszírozóivá váltak.

A Draghi-jelentés egyik, de az unió vezetése által leginkább szorgalmazott következtetése az uniós piac egységének további erősítése, ami például az egyes országok megtakarításainak központosítását jelentené, ami megint egy lépés az európai birodalom irányába. Gazdaságpolitikai oldalról azonban erre nincs szükség, hiszen létre lehet hozni világszintű nagyvállalatokat úgy, hogy az az egyes országok önkéntes együttműködésén alapul. Ilyen például az Airbus, amely versenyképes a globális piacon és sem közös valuta, sem közös megtakarítás nem kellett hozzá.
A Draghi-jelentéstől nyilván nem várható, hogy a fenti problémákat felvesse, és még kevésbé, hogy megoldást is kínáljon rájuk, mint ahogy Rákositól sem lehetett elvárni, hogy eredményesen küzdjön meg a személyi kultusszal. Változás csak akkor lesz, ha az unió vezetésében és vezérlő filozófiai elveiben lehet gyökeres, mondhatni forradalmi változást elérni. Addig változatlanul folytatódni fog a válságról válságra történő bukdácsolás.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója