Az öncenzúra lélektana

Mi történik a nyugati világban, ahol a bevándorlás kulturális hátteréről még mindig nem lehet beszélni?

Mi vezetett oda, hogy ilyen önpusztító reflexek járják át a társadalmainkat, civilizációnk alapvető vívmányát, a szólásszabadságot veszélyeztetve? Mi történik Angliában, ahol a baloldali miniszterelnök-jelölt azzal kampányol, hogy ha hatalomra kerül, bűncselekménnyé teszi az iszlamofóbiát? Mi történik Európában, ahol egyre-másra alakulnak a „no-go” zónák, vagyis azok a miniállamok, melyekben már az iszlám jog, a saría szabályoz? Mi történik a nyugati világban, ahol a bevándorlás kulturális hátteréről még mindig nem lehet beszélni? Pedig a német kancellár már öt éve kimondta a nyilvánvaló tényt: a multikulturalizmus megbukott.

A politikai elitek mégsem hajlandóak változtatni eddigi stratégiáikon. A baloldal továbbra is számít a bevándorlók szavazataira, nélkülük szinte sehol nem lenne semmi esélyük, a neoliberális jobboldal pártjai pedig attól félnek, hogy a közvélemény megbünteti őket a bevándorlásban játszott szerepükért, hisz ők szorgalmazták és ünnepelték az olcsó munkaerőt, a száguldó GDP-t, és hülyítették a társadalmakat azzal, hogy a piac láthatatlan keze, a tőzsde meg a mértéktelen fogyasztás majd minden problémát megold. Az iszlámkritikus, szabadságpárti, radikálisan liberális politikai erők most már az ő középosztályos szavazóikat fenyegetik, hát igyekeznek őket minden eszközt bevetve gettóban tartani.

Az öncenzúrázó értelmiség két táborra oszlik. Az egyik csoportba a spengleri világvégét nem pusztán félő, de már-már óhajtó, öngyűlölő nyugati polgárok tömegei tartoznak. Ők egész életükben az apokalipszisre készülnek, hogy végre úgy táncolhassanak a civilizált nyugat romjain, mint a lángoló Róma látványában gyönyörködő Nero. Számukra a radikalizálódó iszlám nem fenyegetés, hanem elkerülhetetlen és jogos büntetés véres gyarmatosításainkért, szenteltvízben mosdatott kapzsiságunkért és a globális világ megannyi igazságtalanságáért. Nehéz vitatkozni velük, én mégis úgy gondolom, hogy igenis van ennek a civilizációnak egy értékes és valóban humánus oldala, amelyért érdemes küzdeni.

A másik csoport nem hajlandó tudomást venni az iszlám reformációról, arról, hogy a muzulmán vallás sok évszázados defenzíva után visszatalált a gyökereihez. Ők egy olyan világot próbálnak maguk köré hazudni, ahol nincsenek fogyasztói komfortjukat megzavaró kulturális vagy vallási konfliktusok, legfeljebb rossz emberek. E tábor tagjai még nem ocsúdtak fel a holokausztból, amelynek során az erős és hatalmas keresztény testvér nekitámadt bátyjának, hogy Káinként tegyen erőszakot vérségen, emberségen, mindenen, amit valaha értéknek gondolt. Most, amikor erőszakos és szilaj öccsére tekint, minduntalan visszariad attól, hogy megrendszabályozza. Szellemének vásznán csak a gázkamrák és a krematóriumok képei vetülnek fel, nem tudja túltenni magát a legutóbbi testvérviszály borzalmán, s félig révült állapotában annak egyetlen következtetését mantrázza: „Soha, soha többé!” Inkább elfordul, inkább odadob egy darabka szabadságot, egy darabka földet, és ha kell, még egy darabka szabadságot, de ez a testvér nem tesz erőszakot soha, soha többé.

A társadalom mélyén a tömegember eközben feszülten figyel. Nem emlékszik már azokra az időkre, amikor úgy bánt a török mosogatófiúval meg az arab utcaseprővel, mint a kutyával. Nem emlékszik már az olcsó takarítónőre meg a filléres kebabra sem. Csak arra emlékszik, hogy akkor ő még volt valaki. Voltak alatta, nála lejjebb, akikhez képest ő király volt, akikbe beletörölhette a lábát nap mint nap. A tömegember továbbra is király akar lenni, továbbra is kussoló szolgákat és mindenre kiterjedő szociális ellátást követel. A koszos bevándorló pedig ne kapjon semmit! Ebben a ragacsos, emberalatti masszában fortyog a jóléti sovinizmus. Ezt a sötét, gyúlékony önzést lobbantja lángra hamarosan az elitek tehetetlensége és korruptsága. Hacsak fel nem ébred az értelmiség.