Megmentett mentőalap

Fellélegzett tegnap Európa, sőt az egész világ, egész idáig hallatszott a pénzpiacok felszabadult sóhaja. Néhány millió német adófizetőt leszámítva mindenki módfelett örvendezett, mert a karlsruhei alkotmánybíróság mégsem kaszálta el az európai mentőalap, politikailag korrekt nevén az Európai Stabilitási Mechanizmus tervezetét.

Sőt úgy ítéltetett, hogy az alkotmányba még a szigorú európai pénzügyi paktum is belefér, ami mindenféle programokat, sarokszámokat ír elő, nemteljesítés esetére komoly büntetést is kilátásba helyezve. Akár még a németeknek is. A testület szerint nem feszíti szét a törvényi korlátokat az, hogy Brüsszelben diktálják majd Berlinnek és az egész Bundestagnak, hogy milyen költségvetést kell majd írniuk. Pedig állítólag valami olyasmi áll a német alaptörvényben, hogy ott is a nép gyakorolja a hatalmat választott képviselőin keresztül. Az alkotmánybíróságot éppen erre hivatkozva több mint tízezer beadvánnyal bombázták az állampolgárok azt kérve, hogy ne engedjen a brüsszeli nyomásnak, és ezentúl is csak a nemzeti parlament dönthessen a nemzet pénzügyi kérdéseiben. Valahonnan nagyon ismerős a helyzet: nem úgy volt, hogy a magyar kormányfő az egyik EU-csúcs után hasonló aggályt fogalmazott meg ugyanezzel a paktummal kapcsolatban, mondván, hogy azért a magyar parlamentet is illene egy ilyen horderejű döntés előtt megkérdezni? Az idő végül azokat igazolta, akik nem bólintottak rá sebtiben, a részletek ismerete és a törvényhozás engedélye nélkül az uniós pénzügyi korlátokra.

Eddig azonban sokkal inkább az európai mentőalap miatt aggódtak azok, akiknek ez a dolguk. Vészforgatókönyvek íródtak: mi lesz, ha a németek mégis népszavazást tartanak a mentőalapról, mert nem tudni, mi lehet a kimenetele, hiszen már ott is egyre kevesebben bíznak az európai gondolatban? De győzött végül a praktikum, vagyis lesz mentőalap. Németország nélkül nem is lenne az egész stabilitási mechanizmusból semmi, mert az alap több mint egynegyedét a szorgos németek adják össze. A jó hír folyományaként ezentúl már két mentőalap is mentheti a bajba jutott euróországokat, amelyek viszont – ki tudni, miért – mégsem bíznak annyira a 2010-től folyamatosan alapuló-alakuló alapokban, és inkább az azonnal fizető Európai Központi Banktól (EKB) várnak államkötvény-vásárlást. Amit az EKB meg is tesz, mert Super Mario, azaz Mario Draghi bankvezér a múlt héten beadta a derekát, és folytatódik a bankóprés. Ki ezt, ki azt nyomtat, előbb-utóbb majd csak lesz valami az amerikai, a brit, a japán és az európai adóssághegyekkel. Valószínűleg elhordja őket majd az infláció, ha a pénznyomdák megbízhatóan működnek.

Ez is egyfajta stabilitási mechanizmus, ha úgy vesszük.

Tegnap azonban történt két másik ideillő esemény is. Adjuk meg a tiszteletet José Manuel Barroso bizottsági elnöknek, aki a válság hatodik évébe lépve most éppen azzal rukkolt elő, hogy Európa „a nemzetállamok szövetségévé” alakul, vagy legalábbis ez lenne a cél, és ez nagyon jó lesz mindnyájunknak. És ebben a szép új föderációban biztos elképzelhetetlen lesz, hogy első és másodosztályon utazzanak az uniós polgárok: az egyik jó magas felárért a turistaosztályon, a másik pedig VIP-szolgáltatással és akciós kedvezménnyel.

Pedig erre utalhat a másik hír, miszerint Görögország 40 lakatlan szigetet lízingelne fél évszázadra jól menő milliárdosoknak, mert az unió, az EKB és a valutaalap trojkája gyors magánosítást írt elő. És ezenkívül hatnapos munkahetet, 13 órás munkanapot és 67 éves nyugdíjkorhatárt. Végső soron, ha a sziesztát, a kávé- és cigarettaszünetet is belevesszük