Vesztesből győztes

Nincs könnyebb és felemelőbb, mint a folyamatos sikerből építkezni. Egészen addig, amíg a sikersorozat tart.

A klasszis sportoló – ha elfogadjuk, hogy létezik e kategória, a bajnok – arról ismerszik meg, hogy ennek az erénynek is birtokában van. Mint a magyar úszók többsége, például Hosszú Katinka. Aki hétfőn Barcelonában világbajnoki címet nyert a 200 méteres vegyes úszásban; nem egyszeri csoda történt vele, nem egyetlen napot élt meg kegyelmi állapotban, hisz 2009-ben, Rómában szerezte az első vb-aranyát. A két diadal közötti négy esztendőben azonban többször és többféleképpen próbára tette őt a sors. Amerikai edzőjénél, akinek első nagy győzelmét köszönhette, kulcsfigurából tucatemberré vált, erre ráment a 2011-es vb-je és a tavalyi olimpiája. Átlagember Hosszú helyzetében partra vetődik vagy tovább sodródik, ő bezzeg szembefordult az árral, meghozta a pályáját és életét alapvetően felforgató döntést, és hétfő óta kissé már leírt, elfeledett bajnokból újra ünnepelt bajnokká vált.

Mint Egerszegi Krisztina, aki tervei szerint utolsó versenyére érkezett az 1994-es vb-re, ám mivel ott kikapott egy ismeretlen kínaitól, váratlanul úgy döntött, mégis folytatja, és két évre rá, Atlantában besöpörte az ötödik olimpiai bajnoki címét.

Vagy mint Kovács Ági, aki a Sydney előtti utolsó versenyén, a helsinki Eb-n fő számában, 200 mellen vereséget szenvedett a nevenincs román Caslarutól, de ettől nem esett pánikba, hanem elfogadta, hogy taktikát kell változtatnia, és 2000-ben úgy nyert olimpiát, hogy csak az utolsó méteren vezetett.

Esetleg mint Risztov Éva, aki végigőrlődte hagyományos úszó- karrierjét, megkeseredve vissza is vonult, míg rá nem jött, hogy az ő igazi terepe a nyílt víz lehet, mindent újra kezdett a nulláról, és tavaly Londonban arany lett a jutalma.

Folytathatnánk még a felsorolást, de felesleges. Persze, ne tápláljunk illúziókat, ne áltassuk magunkat azzal, hogy a magyar sportolók egészen más anyagból vétettek, mint a többi kétszáz náció fiai, leányai. Nagyjából ugyanannyit lógnak, svindliznek, trükköznek, doppingolnak, mint amazok. De feltámadni, gödörből kikapaszkodni, völgyből csúcsot támadni talán mindenkinél jobban tudnak.

Nem állítom, hogy ez nemzeti sajátosság. Még a gondolatot sem mertem megfogalmazni magamban, amíg nem hallottam ezt egy norvégtól;történetesen Karl Erik Böhntől, női kézilabda-válogatottunk – jelenleg súlyos betegséggel küzdő, ezért munkaképtelen – szövetségi kapitányától. Amikor ugyanis megkérdezték tőle, miként lehetne a skandinávok derűjét átültetni belénk, magyarokba, kijelentette: erre semmi szükség, mi sokkal erősebbek, optimistábbak, kitartóbbak vagyunk. Nekik ott az olaj, a jólét, a szinte megszakítás nélküli, több évszázados háborítatlan béke, mi viszont generációról generációra járjuk a hadak útját, háborúból válságba, abból újabb háborúba, onnan diktatúrába, aztán szabad létbizonytalanságba.

Mégis élünk, mégis nyerünk. Mert sokszor megtanultunk, megtanítottak minket veszíteni. Ami a győzelem alapfeltétele. Úgyhogy gyönyörködjünk csak bátran Hosszú Katinkában; és az ő tekintetében lássuk viszont a magunkét.

(Ballai Attila)