Azt hiszem, a múlt heti előválasztásos, közvélemény-kutatásos sokkolás után mindkét félben tudatosult a helyzet tarthatatlansága. Leginkább az idő, a választások fenyegető közelsége préselte ki belőlük ezt a paktumot. Ami azért lett olyan, amilyen, mert az MSZP és a Bajnai-féle szövetség a jelek szerint akkor sem tudott volna ennél többen, valamiféle mélyebb együttműködésben megállapodni, ha mondjuk a 2018-as választásokig kellett volna egyezségre jutniuk. Az elmúlt hónapok kínossá vált, akadozó egyeztetései ezt világosan megmutatták. Bajnai Gordon és Mesterházy Attila csak akkor tudta elképzelni a közös listát, ha azt ő vezeti. Hátrébb lépni, a nagy közös cél érdekében lemondani, gesztust tenni egyikük sem volt hajlandó, ami mindkettejük esetében érthető, ám nem valami szimpatikus üzenet a választóknak. Kérdés, kit érdekel ez még jövő tavasszal.
Se Bajnai, se Mesterházy nem tudta keresztülverni az eredeti tervét, ami az előbbi számára nagyobb kudarc. Az MSZP elnökétől az is teljesítmény, hogy szilárdan uralja a pártját, ám a volt miniszterelnököt nyilvánvaló külső támogatással, egyértelmű küldetéssel küldték újra a politikai arénába: az úgynevezett demokratikus ellenzék különféle szervezeteit összefogó vezető, közös miniszterelnök-jelölt szerepét osztották rá – hiába. A mögötte álló szövetségnek ráadásul jól kell még válaszolnia a tízszázalékos kérdésre – két szervezetként elérik-e a magasabb bejutási küszöböt? –, a kampányt pedig Bajnai személyére fogja építeni. Ám nehéz lesz eldönteni, hogy Orbán Viktor vagy Mesterházy Attila ellenében kell-e majd inkább valahogy bizonyítani az alkalmasságát. Az egyéni jelöltekről szóló megállapodás ismeretében az viszont garantált, hogy akár kormányon, akár ellenzékben lesznek, az MSZP-nek – vagyis Mesterházynak – lesz nagyobb frakciója a következő parlamentben. A szocialisták pedig most megpróbálhatják magukhoz kötni a kisebbeket Gyurcsány Ferencéktől Schmuck Andorékig, kérdés azonban, hogyan mérik fel a mozgásterüket, hány mandátumesélyes képviselő-jelölti helyről hajlandóak még lemondani a békességért cserébe.
A mostani helyzetet sokan hasonlítják a korábbi történésekhez. 1994-ben a baloldal miniszterelnök-jelölt nélkül tarolt a választásokon, majd kötött a parlamenti matematika szerint szükségtelen koalíciót az SZDSZ-szel. 1990-ben, az első szabad választás két fordulója között az MDF kezére játszott az SZDSZ ellenében, hogy világos volt, győzelem esetén kit akar miniszterelnöknek: Antall Józsefet. Ezekkel a tapasztalatokkal azonban ma nem jutunk messzire, különösen, hogy a választási rendszer is más. Furcsa kampány, furcsa választás lesz: a szavazás után, az eredmény kihirdetésekor derülhet ki formálisan, hogy ki is (volt) Orbán Viktor valódi, legerősebb kihívója. Hogy ez a helyzet kinek használ majd, még nem tudni.
A jelenlegi felmérésekből kiindulva lényegtelen kérdésnek látszik, hogy hány darabban készül a választásokra az ellenzék. Jól teszi azonban a Fidesz–KDNP, ha megérti a mostani, sok-sok kétely övezte alku neki szóló üzenetét: az ellenfél is ott lesz a harcmezőn. Elszántan, teljes fegyverzetben.
(Szerető Szabolcs)
