A legfrissebb, minden várakozást felülmúló növekedési adatok az optimistákat igazolták, a kétkedők alulmaradtak, és megduplázták előrejelzésüket. A magyar gazdaság túljutott a holtponton, és – ha bízhatunk a hazai és nemzetközi intézetek jóslataiban – sínre került. Szinte hinni se merjük: nem a kincstári optimizmus, hanem a tények mutatják, hogy a hazai gazdaság a mögöttünk álló negyedévben 1,7 százalékos emelkedést ért el, miközben Európa stagnál, vagyis végre nem kizárólag az export húzza a hazai gazdaságot. És nem csak az időjárás volt kegyes hozzánk; két számjegyű növekedéssel feléledt az építőipar, húz az autóipar, bővült a kereskedelem, és a lakosság is többet vásárol. Nehéz évek állnak mögöttünk. 2008-ban még abban bíztunk, hogy csak egyszeri visszaesést szenved el a világgazdaság, és ez is csak egy lesz a szokásos hullámvölgyek közül.
Nem így történt. Az 1929–33-as megrázkódtatáshoz mérhető, mély gazdasági megrendülést egy elhúzódó globális államadósság-válság követte, amely még nem ért véget mindenhol. Visszatérő, vagyis W alakú lett a válság, tovább tartott, és sokkal több áldozatot követelt, mint bárki feltételezte. Lassú, törékeny kilábalást élünk meg annak ellenére, hogy a jegybankok ontják a pénzt a piacokra, az államok szerte a világban unortodox módszerekkel támogatják a gazdasági élénkülést, és Európában még mindig tartanak a mentőprogramok. A magyar gazdaság óriási hátránnyal kezdhetett hozzá a talpra álláshoz, ezért első nekirugaszkodásra a konszolidációt kellett választani. Amikor látszott a válság újabb hulláma, ennél több célt reálisan nem lehetett kitűzni. Most úgy tűnik, nem egyszeri, kiugró GDP-adat az idei, hanem egy folyamat része, ezt támasztja alá az ipari termelés bővülése, az emelkedő bérekből adódó nagyobb belső fogyasztás és az export fellendülése is. Bár még nem ismerjük a részletes adatokat, vagyis hogy melyik ágazat milyen súllyal járult hozzá a bővüléshez, azt már most látni, hogy a növekedési fordulatot erősen támogatja a jegybank több ezer milliárd forintos élénkítőprogramja, amely az előző vezetés tétlensége miatt éveket késett.
A fordulatban benne van a 15 (!) kamatcsökkentés, amely olcsóbbá tette a hiteleket, és versenyhelyzetet teremtett a bankok között, és benne van az uniós támogatások gyorsabb kifizetése is. De mint minden válság esetében, most is törvényszerű, hogy a javulás utolsóként a munkanélküliség érdemi csökkenésében, illetve a beruházási kedv erősödésében mutatkozik. Csak akkor mondhatjuk el, hogy végleg túljutottunk az egy évtizede tartó, masszív eladósodással leplezett belső válságunkon, ha ezen a téren is lényegi előrejutás lesz, és a lakosság a saját bőrén érzékeli a makrogazdaság javulását. Most eddig jutottunk 2010 májusa óta, amikor a kormányváltás után műanyag pannon pumák ezrei dőltek ki a nemzetgazdasági minisztérium szekrényeiből: ugró pannon pumás kulcstartók, matricák, csecsebecsék. A gazdaságpolitikára rátenyerelő neoliberális vezetők (László Csaba, Csillag István, Draskovics Tibor, Kóka János, Bajnai Gordon) ennyit hagytak maguk után. Jellemző, hogy közülük kettő – László és Draskovics – a glóbusz legnagyobb könyvvizsgálóihoz, a multik adóoptimalizálásával foglalkozó mamutvállalatokhoz szegődött el a politikai bukása után, Csillag távozását követően fel kellett tőkésíteni az általa vezetett Eximbankot, Bajnai pedig ma főállású „leendő” miniszterelnök.
Parlamenti meghallgatásukkor egyikük sem vállalta a felelősséget az ország eladósításáért.
