Biszkut a mai napig irgalmas nővérek gondozzák, akikről nem hírlik, hogy keresztény voltukat megtagadva kommunistavadász terroristanőkké vedlenének át. Amikor Képíró Sándort, akire nem lehetett rábizonyítani, hogy csendőr századosként az újvidéki razziában való részvételekor gyilkosságot követett volna el, első fokon fölmentették, a Simon Wiesenthal Központ Utolsó esély elnevezésű nácivadász programjának működtetői mély csalódottságukat fejezték ki. Képíró ürügyén siettek megbélyegezni a magyar államot, gyalázni országunkat, kijelentették, az ítélet „legalább részben a magyarországi politikai légkörnek és a holokauszt helyi elkövetőinek elítélésére irányuló akarathiányának tulajdonítható”. Pedig azt a másik öregembert nem ketten támogatták, hanem hordágyon, infúzióra kötve tolták be a tárgyalóterembe, s a Dávid-csillagot viselő ifjú vehemensek hangoskodása miatt még a bíró is szót emelt. Képíró meg is halt nem sokkal az ítélethirdetés után. Ügyének tárgyalásán valaki bekiabált: „Biszku Bélát miért nem hoztátok ide?” A mai zokogók közül akkor senki egy könnycseppet sem törölt ki a szeme sarkából, nem kiáltott szimbolikus ítéletért, nem látott sehol sem aggastyánt. Képíró nem volt öregember, ő átkozott náci volt.
És Biszku Béla? Ő mi volt?
Repesve várjuk a Biszku-pártiak humánus véleményét. Mondjuk a többfunkciós zsámolyról.
