Tusk következetesen és hangosan foglalt állást az orosz agresszió ellen, s ez döntő érvnek bizonyult a leköszönő Herman Van Rompuy utódjának kiválasztásakor. Bár sokan oroszellenességgel vádolják a lengyel kormányfőt, Varsóban másként látszanak a dolgok. Ott, a jövő évi megméretés esélyesének számító, Jaroslaw Kaczynski vezette konzervatív ellenzék éppenséggel oroszbarátnak tartja Tuskot, ami egyben azt is jelzi, a most Brüsszelbe költöző miniszterelnöknek nem volt egyszerű feladata a külpolitikai hangsúlyok megfogalmazásakor. Tusk mostani megválasztását az a lehallgatási botrány sem tudta megtorpedózni, amiből kiderül, Varsó elkötelezettsége Washington mellett – finoman szólva – nem mélységes meggyőződésből fakad. Ismeretes, a kormányfő egyik bizalmi embere, Radoslaw Sikorski külügyminiszter a kiszivárogtatott felvételen értéktelennek, „nagy marhaságnak” nevezte az amerikai–lengyel kapcsolatokat. Ennek jellemzésekor azt mondta, hogy a lengyelek magukat megalázva orális szexszel akarnak az amerikaiak kedvében járni, de ezért semmit sem kapnak cserébe.
Ha Tusk sokak számára a Moszkvával harcba szálló pitbull, akkor az új külügyi és biztonságpolitikai főképviselő, az olasz Federica Mogherini a Putyinnak szánt békegalamb, a baloldali külügyminisztert éppen túlzott oroszpártisága miatt bírálta néhány uniós állam, így előkerült a szokásos brüsszeli patikamérleg. S mivel a lisszaboni szerződés szerint az uniós állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács elnöke nem sértheti az EU „külügyminiszterének” hatáskörét, Mogherinire akár fontos szerep is várhat a most mélypont közelében lévő európai–orosz kapcsolatokban.
De tévedés lenne mindent az ukrán–orosz konfliktushoz viszonyuló politika szemüvegén keresztül nézni. Tusknak az a David Cameron is örül, akinek a lengyel ígéretet tett arra: hajlandó tárgyalni az unió megreformálására vonatkozó brit javaslatokról. Az sem mellékes, hogy Donald Tusk személyében egy hazájában sikeres politikus kerül vezető brüsszeli pozícióba. Pártja néhány százalékkal leszakadva jelenleg ugyan csak második a népszerűségi listán, a leköszönő miniszterelnököt egyszer már újraválasztották otthon, s kormánya a válság idején is folyamatos gazdasági növekedést tudott felmutatni Lengyelországban.
Anélkül, hogy túlértékelnénk az Európai Tanács elnöki posztját és általában a bürokratikus gúzstól szenvedő uniós intézmények vezetőinek mozgásterét, megkockáztatjuk: ha a föderalista nézeteket valló luxemburgi Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnöksége Budapesten rossz hírnek számított, akkor Donald Tusk megválasztása jó döntésként fogadható. Az utóbbi időben megjelenő külpolitikai hangsúlykülönbségekkel együtt a magyar–lengyel kapcsolat rendkívül korrekt, bizalmi volt a Tusk-kabinet közel hétéves tevékenysége alatt. Varsó – érthető középhatalmi ambíciói mellett – mindvégig erősítette a visegrádi együttműködést, s közben nyíltan vállalta az ütközést Brüsszellel, ha nemzeti érdekei úgy kívánták.
