Talán majd később, de akkor a csőkígyó alighanem már nem a Fekete-tenger túlsó végén, Várnánál, hanem jóval közelebb, a török partoknál bukkan majd ki a tengerből. A Déli Áramlat megépülése helyett ugyanis a Gazprom visszatér az eredetileg kigondolt Kék Áramlat kapacitásának megnöveléséhez.
A tervekben érintett országok eközben pedig már nem egymásra várnak, hanem sietősen egyeztetnek és reménykednek. Szófiától Bécsig megjegyzik, hogy még élnek a kétoldalú kormányközi szerződések, a 25 milliárd eurós beruházás terveinek megváltoztatásáról pedig egyébként is csak a konzorcium tagjai, a részvények 50 százalékot birtokló Gazprom mellett a 20 százalékban érdekelt olasz ENI és a 15-15 százalékig részvényes francia EdF és a német Wintershall dönthetnek. Bele-belekapaszkodnak egy-egy brüsszeli mondatba, még a folyamatosan ingadozó bolgár miniszterelnök, Bojko Boriszov is csalódott, a szerb politikusok látványosan siratják a projektet, Ausztria pedig folytatná a tárgyalásokat a Gazprommal.
Putyin december elsejei ankarai bejelentése azonban az elmúlt napok történéseinek fényében sem tűnik csupán taktikai húzásnak. Moszkva a munkálatok végső megkezdése előtt fordított egyet a helyzeten, és az Európai Unió térfelére dobva a labdát, most érthető érdeklődéssel figyeli, miként boldogul Brüszszel egyedül. Megspékelte mindezt annak felvillantásával, hogy a jövőben talán majd Törökországgal kell egyezkednie. Persze, eközben akár folytathatnak tárgyalásokat az Európai Bizottsággal, nem sok jóval kecsegtet ugyanakkor, hogy Oroszország közben beperelte a WTO-nál a világkereskedelmi szabályok megsértése miatt. Ezek után a jelenlegi nemzetközi helyzetben aligha várható a döntés megváltoztatása. A gázvezeték megépítésétől legalább a szállítási útvonalak diverzifikálását, stratégiai súlyuk növekedését, s nem elhanyagolható tranzitbevételeket remélő országok pedig most joggal bosszankodnak, s irigykednek a németekre, akik az Északi Áramlat működése óta már páholyból figyelik a fejleményeket, egyebek mellett Oroszország ellenfeleinek örömujjongását.
Pedig az már e néhány nap alatt is kiderült, hogy nincs minek örülni. Európa ugyanis aligha boldogulhat az orosz gáz nélkül, versenyképességét az ezzel szemben felmerülő alternatívák már az ár miatt sem erősítik, az ukrán helyzet pedig belátható ideig még sokáig veszélyezteti a szállítás biztonságát. S elkezdhetjük levonni a tanulságokat. Elgondolkodva például azon, hogy a Moszkvával keménykedő, a harmadik feles hozzáférés alól ugyanakkor a megtérülésig a transzadriai vezetéket (TAP) felmentő Európai Bizottság rövidlátó módon miként ment szembe a saját, ezen belül is hatványozottan az unió közép- és dél-európai tagjainak érdekeivel. Minimális rugalmasságot sem mutatva még fel sem vetve mondjuk azt a lehetőséget, hogy a Gazpromnak legfeljebb a kapacitás ötödét kelljen harmadik fél számára hozzáférhetővé tennie. Így a források diverzifikálva az ésszerűség határain belül jöhetett volna azeri gáz. A bizottság azonban mintha csak megalázni akarta volna Moszkvát, mindent akart. Most aztán nincs diverzifikálás – északon, Ukrajnán át, de nagy eséllyel még a TAP-on is orosz gáz jön, a konzorcium ugyanis csak a Gazprom segítségével tudja majd a teljes kapacitást kihasználni –, közben a kapcsolatok Moszkvával végletesen megromlottak. Tényleg ez lenne az európai érdek?!
