Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták – így kezdődik Franz Kafka halhatatlan, rémisztően áthallásos regénye, A per. A letartóztatás sajátos körülmények közt történik: a két ismeretlen nem árulja el, hogy Josef K.-t tulajdonképpen mivel is vádolják. Nyilván azért, mert olyan hatalmat szolgálnak, olyan bürokratikus apparátust, amely nem érzi fontosnak a vád nevesítését. Ha az olvasónak némi déjá vu érzése támad, az nem a véletlen műve. Josef K., aki kezdetben vigyáz arra, hogy véletlenül se ismerje el „az idegen felügyeleti jogát” (lehetetlenség volna Kafkánál pontosabban fogalmaznunk), ekkor még háborog és számon kéri, mivel vádolják. Válasz helyett csak egy vészjósló megjegyzést kap: „Én jót akartam.”
Ezt csakis egy évszázaddal ezelőtti, monarchiabeli jó barát mondhatta. A biztonság kedvéért Josef K.-nak megtiltja a szabad mozgást, hiszen le van tartóztatva. „S ugyan miért?” – kérdezi Josef K. Vida Ildikó-s naivitással, mire a válasz: „Mi nem vagyunk illetékesek ennek a közlésére.” Így van ez a különös szolgálatra szerződött emberekkel: hol hatalmasak, mint a birodalom, amelyet vakon szolgálnak, hol pedig kicsinyek, mint a termeszhangya. Mutogatnak magukra kisfiúsan homlokba hulló hajjal: én lenni felhatalmazás nélkül. Én csak tudni korrupció, magyarok. Mi most még nem buktatni kormány. Én szeretni tüntetés, szabadság, tolerancia, börtön, halál. Nektek. Én segíteni felfordulás, utána majdan hazamenni.
Volt egy időszak, amikor amerikaiak, főleg írók, művészek meg voltak veszve Európáért, az európai kultúráért. Az egyik legőszintébb mű erről Henry Millernek Az amarusszioni kolosszus című műve, őt a görögség nyűgözte le. Éltek-haltak ugyanazért az európaiságért, amelyet élelmesebb, haszoncentrikus társaik az első adandó alkalommal megpróbáltak s azóta is próbálnak tönkretenni. Kafka 1914-ben írta meg A pert. Száz év előnyünk van tehát, hogy átlássunk azokon a diplomáciának álcázott mesterfogásokon, amelyekkel országunk függetlenségére támadnak azok, akik hordó helyett kivégzett emberek tetemére lépve emberi jogokról szónokolnak.
Mi itt, Kelet-Közép-Európában, amelyet most „műveleti területnek” nyilvánítottak amerikai jó barátok, a zsigereinkben hordjuk az olyan művek tanulságait, mint A per. A rafinált, manipulatív, élet- és nemzetellenes politikai gonoszságok méregként keringenek fölmenőink vérében, s jutott belőle a miénkbe is, csoda, hogy még élünk. Mi itt, Közép- és Kelet-Európában mindannyian Josef K. köpönyegéből bújtunk ki, a nagyhatalmi arrogancia jeleit kívülről tudjuk, szagról felismerjük. Jogaink, szuverenitásunk semmibevétele, megrágalmaztatásaink, megtipratásaink, kiszolgáltatottságunk családunk, rokonaink révén száz évre visszamenően mindennapi tapasztalatot jelentenek. Ezért ismerjük föl azonnal, kifélék-mifélék azok, akik egy reggel megérkeznek, mindig párosával jönnek, mindig jót akarnak, nem konkretizálják a vádat, de letartóztatáson törik a fejüket.
„De hát miféle emberek ezek? Miről beszélnek? Milyen hatósághoz tartoznak?” Ezekkel a kérdésekkel vajúdik a szerencsétlen Josef K., és nem tud választ adni magának. Olyan világnak kényszerül része lenni, ahol semmi nem egyértelmű, minden maszatos és körvonalazatlan, csak azt lehet tudni, hogy bizonyos személyek ellen bizonyos hatalmak megfontolt, titkosszolgálati eszközökkel megszervezett, célzott támadásokat készítenek elő, és nem is rejtik véka alá, hogy a célszemélyek sora bővülni fog.
Tiszta szerencse, hogy Josef K. története száz évvel ezelőtt íródott.
