Egy tanulmány, ami „nincs”

Fogyasztói társadalom vagyunk, akkor is, ha nem akarjuk. Ezért a vasárnapi zárva tartás témája szinte mindenkit érint, főképpen a családosokat.

Amikor azt mondjuk, hagyomány, rendszerint emelkedett, értékdús dolgokra gondolunk, pedig a tartalom mindig a szövegkörnyezettől függ, a szótári jelentés itt mindössze annyi, hogy valami régóta szokásos dologról van szó. Vagyis a jó mellett lehetnek rossz tradícióink, és lehetnek semleges töltetűek is. Azt, hogy vasárnap vásárolunk, semleges tradíció. Önmagában semmi esetre sem mondható károsnak az, hogy például egy család a zuhogó esőben nem a Nagyrétre indul, hanem egy bevásárlóközpontban megveszi a gyerekeknek a tavaszi edzőcipőt, aztán ugyanott megebédelnek együtt, s az édesanya is felszabadul kissé a konyharabság és a mosogatás gyönyörei alól. De az sem káros, ha csak együtt ebédelnek, vásárlás nélkül.

Mindezt csak azért bocsátom előre, mert a vasárnapi nyitva tartás nálunk már-már ideológiai kérdéssé vadult. Pedig nem az. Kényelmi kérdés, szabadidő kérdés. Ami viszont rossz vért szül, az a kényszer. A magyar ember nem szereti, ha különböző elméletek nyomán ráerőltetnek valamit. Talán éppen azért, mert nálunk a lehetőségek eléggé megszabottak nemcsak a szegényeknek, hanem az alsó középosztálynak és a polgárnak is. (A felső tízezer nem a vasárnapi bevásárlás engedésén vagy tiltásán tipródik.) A rendszerváltás óta politikailag szabadok vagyunk, de az életünk erős egzisztenciális korlátok közé van szorítva. Az osztrák nyugdíjas aközött választ, hogy földközi-tengeri hajóútra menjen, vagy inkább meglátogassa az újjávarázsolt Prágát. A magyar nyugdíjas jó, ha arról dönt, gépsonkát vegyen-e, vagy parizert. Politikusainknak tudniuk kellene, hogy ahol az életet átívelő döntési skála szűk, ott az egyes ember toleranciaszintje alacsony. A vasárnapi üzletbezárás tapasztalataim szerint még azokat is bosszantja, akik egy hónapban egyszer ha vásárolnak ezen a napon.

Az emberi cselekedeteknél az észérvek mindig számítanak, de sosem csak azok döntenek. Ezért mindig meglepődöm, amikor komoly apparátussal bizonygatják politikai vagy gazdasági elemzők, mi hasznos, mi ésszerű. Mintha csak az számítana. Elemzések? Hatástanulmány? Az ma nem divat. Pedig sok feszültséget kioltana, ha a lakossági igényekre vonatkozóan lennének előzetes fölmérések, elemzések.

Nem akarnánk Varga Mihály orra alá dörgölni, de ami tény, az tény: tavaly novemberben a nemzetgazdasági miniszter még nem támogatta a KDNP javaslatát, miszerint vasárnaponként ne nyithassanak ki az áruházak. Idén januárban már támogatta. Tavaly még úgy tudtuk, hogy a KDNP elképzelése volt a vasárnapi bezárás, pár napja viszont Rétvári Bence (KDNP) azt nyilatkozta, hogy ez nem is az ő ötletük volt, hanem egy szakszervezeté, amely pártoknál házalt az écával, amely a KDNP-nek megtetszett.

Nemrég úgy tudtuk, sajnos nem készült hatástanulmány arról, milyen károkat okoz a nemzetgazdaságnak és a munkavállalóknak a vasárnapi kieső bevétel, illetve a hiányzó bér. Baloldali laptársunk tegnap közhírré tette, hogy megtalálták a hatástanulmányt, elképesztő számokkal, amelyek a rendelet bevezetésének gazdaságilag káros voltát bizonyították. Dél körül már minden internetes fórumon ott volt az NGM közleménye, amelyben ezt írták: „A Nemzetgazdasági Minisztériumnak nincs tudomása arról, hogy ebben a témában elemzés született volna a minisztérium megbízásából.”

Mit mondjunk erre? Elég baj az nekünk.