Magyarország egyik, ha nem a legbölcsebb embere, a miniszterelnök főideológusa, a friss Széchenyi-díjas Tellér Gyula azt mondja a Heti Válasznak, hogy a Jobbik mára elérte terjeszkedése határát. Legkésőbb 2018-ban megtudjuk, igaza van-e ebben a polgári Magyarország politikai programja eszmei hátterét két évtizede – az SZDSZ-t maga mögött hagyva – kidolgozó szociológusnak. Én bizonytalanabb vagyok, felrémlik bennem ellenkező előjellel a 2006 és 2010 közötti MSZP, amely sokszor hitte azt, hogy elérte már a mélypontot.
A Jobbik a nagy áttörést a 2009-es európai parlamenti választáson hajtotta végre, az azt követő országos megméretéseken nem tudott már szintet ugrani, így 2010-ben és tavaly nem sikerült megakadályoznia a Fidesz kétharmados győzelmét sem. A harmadik Orbán-kormány hivatalba lépése óta azonban mintha változna a helyzet: a radikális párt a sorozatos és megérdemelt vereségek súlya alatt megroggyant baloldali, balliberális tábor dezintegrációja következtében is a második erővé vált, bizonyos felmérések szerint már csak néhány százezer szavazó választja el a népszerűségi listákat emberemlékezet óta toronymagasan vezető kormánypárti szövetségtől. Sokan már az április 12-i tapolcai időközi választás esélyeseként beszélnek a Jobbikról, amely esély beváltása történelmi siker lenne Vona Gáborék számára. Izgalmas küzdelem várható az eddig kormánypárti választókerületben, jósolni itt sem mernék. Az biztos, hogy most a Fidesz–KDNP is teljes erőbedobással kampányol a jelöltje mellett. (Mindazonáltal a kormánypárti civilek minapi békemenet-paródiájának, sümegi rolls-royce-os felvonulásának üzenetét és értelmét, bevallom, eddig nem sikerült megfejtenem.)
A ciklus elején tartott időközi választások rendre alacsony részvétellel megrendezett, egyszerű szimpátiaszavazások, ahol a döntésben a kormányképesség nem a legfontosabb szempont. Ilyenkor a például a korrupciógyanús ügyekre vagy a nehezen követhető döntésekre érzékeny választó annak tudatában üzenhet a mindenkori kormánynak, hogy szavazata nem borítja fel a parlamenti erőviszonyokat; Tapolcán pedig már a kétharmad sem tét. (A felméréseknél is megfigyelhető valami hasonló: a kisgazdapárt a Horn-kormány alatt egészen addig akár a győzelemre is esélyes erőnek tűnt, amíg nem került látótávolságba a következő választás.) Kormánypárti politikusoktól hallani, hogy Tapolcát úgy is tekintik, mint annak tesztjét, hogy vajon tetten érhető-e a baloldali szavazók és a Jobbik együttműködése az ózdi mintát követve. A szavazás eredményei erre is egyértelmű választ adnak majd.
Akármi történik, a Jobbikot nem is annyira a felmérésekben a párt neve mögött álló százalékok, hanem a kormányzóképesség érzete emelhetné a váltópártiság áhított státusába. Ettől nagyon messze van; nincs szalonképes nemzetközi partnere, s a pártelnök által az utóbbi időben következetesen képviselt mérsékeltebb politizálás szövete is rendre felfeslik valahol. Nehéz mutatványnak látszik egyszerre magához kötnie a Jobbiknak mondjuk a Fidesztől elfordultak mind nagyobb csoportjait, és megfelelni a terebélyes szélsőjobboldali szubkultúra elvárásainak. A szélsőséges radikalizmus fortyogó elegye meg-megemeli a fazék fedelét, hiába próbálja visszaszorítani a pártvezetés. Ráadásul nem csak helyi jobbikostól hallani szalonképtelen mondatokat, országgyűlési képviselő is köpött már a holokauszt áldozataira, utólag persze szánva-bánva tettét. Sem a baloldal karanténpolitikája, sem a kormányzó jobboldalnak a radikálisok kezéből témákat kicsavaró taktikája nem állta útját eddig a Jobbik térnyerésének. Az most a legérdekesebb, a magyar demokrácia jövőjét meghatározó kérdés, hogy hol van ennek a terjeszkedésnek a végső határa.
