A helyi mozgáskorlátozottak szövetségétől 2013-ban meghívót kaptak Észak-Koreába a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai. Humanitárius szervezet lévén a magyarok megkérdezték, mit vigyenek ajándékba. Élelmet, jött a válasz, ugyanis az imperialisták áskálódása és a természeti csapások következtében apróbb gondok vannak az ellátással. Konténernyi konzerv gyűlt össze, ám közben a világsajtóban megjelent, hogy a legendás amerikai kosaras, Dennis Rodman többször ellátogatott Phenjanba, ahol bemutató mérkőzést is tartott barátaival. Nyilván merő véletlen, hogy a mozgáskorlátozottak szövetsége a magyaroknak jelezte: az élelem is fontos, de leginkább kosárlabdacipőnek örülnének. Még a típust és a méreteket is megírták, s bár ez nem volt kimondva, mindenki tudta, a belépésre jogosító vízumot akkor kapjuk meg, ha visszük a kért ajándékot. Az országba érkezve aztán levették rólunk az átadás terheit, már a repülőtéren várta a humanitárius segítséget egy fekete állami autó – nem túlzás azt gondolni, nem a mozgáskorlátozott gyerekeknek volt égető szükségük a divatos, méregdrága lábbelikre.
Biztos én vagyok rosszul összerakva, de ez a történet jutott eszembe, amikor arról olvastam: a Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB) alelnökének, Deutsch Tamásnak a javaslatára a testület 2012-ben hárommillió forint vissza nem térítendő támogatást juttatott- Gömöri Zsolt elnöknek hitele végtörlesztésére, de jutott ajándék pénz más alkalmazottnak is, ketten pedig kamatmentes hitelt kaptak. A hírek szerint a sikeres paralimpiai szereplés miatt az évben az elnök még hazavihetett (a fizetése mellett) 17 millió forint jutalmat is. A paralimpiai sportolók már nem élnek ennyire jól: az elnök szerint „vannak sportolóink, akik csak az edzőtáborban jutnak megfelelő táplálékhoz, mert a havi, méltatlanul alacsony támogatásból legfeljebb naponta egyszer tudnak megenni egy párizsis zsömlét vagy egy pár virslit”.
Az esetnél csak a magyarázkodás felháborítóbb: a vezetőség szerint azért kellett támogatni őket, hogy a munkájukra tudjanak koncentrálni. Gömöri szerint „ketten közülük teljesen kilátástalan élethelyzetbe kerültek”, a fizetésük felét elvitte a bank, és egy nemzetközileg komoly megbecsülésnek örvendő szervezetben ilyen áldatlan állapotok nem uralkodhatnak. Volt pénz a számlán, ezért fizettek. Lehet, hogy jogilag igazuk van (állítólag nem költségvetési, hanem szponzori támogatást dobtak szét egymás között), de nehezen tudok elképzelni olyan támogatót, aki végtörlesztésre adna inkább pénzt, és nem az éhező parasportolóknak. Egy klasszikustól már azt is tudjuk: nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Az ügy elképesztően sokat árt a mozgalomnak, hisz a vezetőknek adott támogatás az alapeszme megcsúfolása. És nem először: aki figyelmesen elolvassa a szervezet honlapját, például azt találja A magyarországi parasport története rovatban, hogy „a szövetségi vagy sportági, de nagyon sokszor az egyéni érdekérvényesítés, a pénzért és a hatalomért folytatott harc is előrébb való, mint maga az egységes hazai parasport érdeke”.
Ha a vezérkar nem mond le azonnal (és ez csak az első lépés a károk felszámolásában), beláthatatlan lehetőségek nyílnak meg a magyar devizaadósok előtt. A hitele miatt kilátástalan helyzetbe került pedagógus nyugodtan túszul ejtheti a módosabb szülők gyerekeit, de lophat a raktáros is, mert végtörlesztés után jobban tud a munkájára koncentrálni. És mit szóljon az a parasportoló, aki épp a napokban kapott levelet a bankjától arról, hogy ugyan hat-nyolc éve fizeti rendesen a törlesztőrészleteket, tartozása mégis nagyobb, mint amennyit annak idején felvett? Őt miért nem segítette a szervezete, amelynek alapszabálya egyébként elítéli a hátrányos megkülönböztetés minden formáját? Citius, altius, fortius, vagyis gyorsabban, magasabbra, erősebben – ez az olimpia alapeszméje. Nálunk lecserélték a magasságot a mohóságra.
