Drótakadály vagy betonfal?

Egyik célját már elérni látszik a Jobbik, s ez sem független a bevándorlás ügyétől.

Tapolca vasárnap nem írt történelmet. Nem jelez belpolitikai fordulatot, hogy a Jobbik jelöltjei a város két körzetében kiírt időközi választáson magabiztos győzelmet arattak: 30 százalék alatti részvételi arány mellett nagyjából kétszer, illetve háromszor annyi szavazatot szereztek, mint a kormánypártok által támogatott függetlenek. Ám a radikális párt magabiztos győzelme egy nem is olyan régen még stabil fideszesnek elkönyvelt településen, amelynek parlamenti választókörzetében néhány hónapja emlékezetes küzdelemben sikerült elnyernie a mandátumot, a lapunkban tegnap megírt hírrel kiegészítve, hogy Vona Gábor pártelnök több mint száz értelmiségivel találkozott a hét végén Tapolcán, alapjául szolgálhat néhány óvatos megállapításnak, következtetésnek.

A Jobbik áttörése a 2009-es európai parlamenti választásokon következett be, akkor vált középpárttá, utána valamelyest erősíteni tudta pozícióját, de újabb szintet nem tudott ugrani. A tavaszi tapolcai sikere volt az, amit sokan ennek éreztek. Ám a bevándorlási válság kizárólagos napirenddé tételével úgy látszott, hogy a kormánynak sikerült falat emelnie a Jobbik további térnyerése elé. Én sem az újabb jobbikos áttörésről, sem a kormánypárti fegyver hatásosságáról nem vagyok meggyőződve. Vona pártja most inkább a lassú víz partot mos taktikát követve araszolgat célja felé, a vasárnapi sikere így értékelendő.

Egyik célját már elérni látszik a Jobbik, s ez sem független a bevándorlás ügyétől. Miután a baloldali és/vagy liberális ellenzék önsorsrontását töretlenül folytatva reagált a fokozódó migrációs nyomásra, ma nagyon nehéz olyan helyzetet elképzelni, amiben 2018-ban ez a tábor a kormány győzelemre esélyes kihívója lehet. A legfontosabb politikai kérdésben a baloldal már nem képes hiteles kritikát megfogalmazni, hiszen most szerinte egy olyan probléma kezelésében vall kudarcot a kormány, amelynek néhány hónapja a létezését is tagadta. A Jobbik ellenben joggal mondhatja, hogy előre figyelmeztetett, illetve a kormány számos ponton az ő megoldási javaslataival vagy azokhoz hasonlókkal operál. (Ugyan, mi a lényegi különbség a határvadász egységek felállítása és a határőrség Jobbik által követelt visszaállítása között?) Ha megnézzük, hogy Tapolcán az MSZP-s jelöltek milyen katasztrofálisan szerepeltek, még nehezebb vitatkozni azzal, hogy a Jobbik a második erő, amely esélyes arra, hogy a következő választásokon a kormány kihívója legyen.

Ehhez azonban valóban újabb szintet kellene ugrania. Akik ma rá szavaznának, nem biztos, hogy a sorsdöntő pillanatban, amikor az ország jövője a tét, mind ugyanezt tennék. Ehhez kormányképes erőként kellene mutatkoznia. Nem véletlenül beszél a pártelnök néppártosodásról, a vadhajtások nyesegetéséről, nyugati nyitásról, s igyekszik az értelmiségiekkel folytatott disputával is azt sugallni, hogy épülőben az a bázis, ami a vágyott kormányzáshoz a szakmai hátteret, a tudást hivatott biztosítani. Ám ha a következő egy-két évben nem sikerül ezt hitelesen, kézzelfogható bizonyítékokkal felmutatni, ha nem sugárzik a pártról a megcélzott szerephez illő felelősség, akkor hiú ábránd marad a váltópárti státus. Ettől a Jobbik nagyon messze van még, s kérdés, hogy a párt félmúltjának (?) zavaros és vállalhatatlan ügyei, figurái nem hiteltelenítik-e a megújulást.
Most úgy látszik, hogy a bevándorlási krízis kezelésével a kormány stabilizálta szavazótáborát, ám kemény retorikájával nemcsak elszívja a levegőt a Jobbik elől, hanem szalonképesebbé is varázsolja. Ha pedig nem tud látványos eredményt elérni menekültügyben, akkor minden erőfeszítése annyit ér, mint a déli határon sebtében felhúzott drótakadály. A Jobbik könnyedén átlép rajta.