Ha elfogadjuk a tételt, miszerint Párizs november tizenharmadikája egyben Európa szeptember tizenegye, akkor talán van némi tanulsága annak, ha felidézzük, Amerika hogyan reagált az őt ért támadásra, s az milyen következményekkel járt. Azon túl, hogy az ikertornyok lerombolása a belpolitikában is komoly változásokat hozott – szigorú terrorellenes intézkedések, az állam könnyebb hozzáférése a magánszféra adataihoz, a hatósági jogkörök növelése az egyéni szabadságjogok rovására –, az Egyesült Államok neokonzervatív befolyás alatt álló kormányzata előbb Afganisztán, majd hamis ürüggyel Irak megtámadásával vágott vissza a terrornak.
Akik ma akár a hazai nyilvánosságban hasonló, háborús választ követelnek Európától, akkor kifejezetten elutasították a washingtoni héják erőszakos politikáját. Mely politikának egyenes következménye a Közel- és Közép-Kelet instabillá válása – sokan az arab tavasz mögött is csak Amerika kezét látják –, az pedig a fő oka a kontinenst súlyos, egyelőre megoldatlan kihívás elé állító menekülthullámnak. Amikor tehát azt hallom, hogy háborúban állunk, George W. Bush európai hangjait vélem felfedezni. Akinek a háborúi számolatlanul szedték áldozataikat, muszlimok tömegeit radikalizálva.
Nem kérdés, hogy a kontroll nélküli beáramlás növeli a veszélyt, ezért nem lehet kiátkozni a nyugati értékközösségből azt, aki összefüggést lát a terrorizmus és a bevándorlás között. Ám nyilvánvaló: ha a csigalassúsággal a külső határai hatásos védelme felé haladó Európai Unió már holnap a teljes bezárkózás mellett döntene, a terrorveszély akkor sem múlna el. Az ellenség régen a kapukon belül van, s egy profi szervezet számára nem a zöldhatár az egyetlen lehetőség katonái becsempészésére a kontinensre.
Brüsszel és Európa jó része a hét végét a rettegés árnyékában töltötte, az élet kizökkent a megszokott kerékvágásból. Nem meglepő, ha sok ország ma a jobb félni, mint megijedni mondás jegyében hoz döntéseket, s véresen komolyan vesz minden fenyegetést. Párizs után együtt kell élnünk a nehezen megszokható gondolattal: sehol nem lehetünk teljes biztonságban, a terror ellen nincs százszázalékos garancia, immár Európában sem. De vajon valóban globális győzelemre állnak a nyugati világot elpusztítandó ellenségüknek tekintő terroristák, a megerősített titkosszolgálatok munkája pedig fabatkát sem ér? Egyetlen áldozat is eggyel több az elviselhetőnél, és a londoni metróban vagy a madridi pályaudvaron elkövetett támadások hatása is sokkoló volt, mégsem mondhatjuk, hogy 2001. szeptember 11. a terror földjévé változtatta a nyugati világot. Az iszlamista erőszak ma is inkább a közel-keleti országokban, újabban Afrikában pusztít. Az Egyesült Államokban például ma nagyobb biztonsági kockázatot jelent iskolapadban, mint repülőgépen ülni.
Európa és a terrorizmus harcának kimenetele nyitott. Az uniónak sok mindenben meg kell változnia ahhoz, hogy nyerjen, s alapértékei sértetlenül maradjanak. A félelem, a düh, a gyász sem veheti el tőlünk a higgadt mérlegelés képességét, a józan észt, amire – szemben keresztény hitével – még mindig oly büszke az európai civilizáció. Ha ragaszkodunk a háborús hasonlathoz, pontosan kell kijelölni az ellenséget, az pedig az Iszlám Állam és a hasonló terrorszervezetek, illetve az Európában komoly bázissal rendelkező radikális iszlamizmus. Ha a küzdelem a Huntington híres művében felfestett civilizációs összecsapásba torkollik, annak beláthatatlanok a következményei. Az Iszlám Állam valószínűleg éppen ezt akarja.
