A világ látható része tele van erőszakkal. Sokkal inkább, mint ötven évvel ezelőtt. A Szex és New York adásait, amelyek kevésbé az amerikai nagyvárosról szólnak, hétről hétre nézhetik 12 éves gyerekek. A Népszabadság címoldalon közölte egy gyerekes arcú, kissé elálló fülű, rokonszenvesnek tűnő fiatalember fényképét. Nem tűnik szörnyetegnek az ötven évvel ezelőtti Kiss László, akinek hajdani botrányától visszhangzik ma a magyar sajtó.
Jól tette az LMP, hogy törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentnek határozott igényekkel, amelyekben az állampolgárok azon része, amelyik gyermekeket nevel, bizonyára osztozik. A javaslat lényege: a törvény ne adjon lehetőséget arra, hogy kiskorúak terhére elkövetett szexuális bűncselekmények tettesei olyan foglalkozást űzhessenek, amely során gyerekekkel kerülnek kapcsolatba. Tehát akit erőszakért, fajtalankodásért elítéltek, ne lehessen tanár, orvos vagy edző.
Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy a magyar büntetőjog szerint bizonyos foglalkozásokat nem folytathatnak büntetett előéletű emberek. Az alkotmánybíró, a bíró, az ügyész mellett a tanár is közéjük tartozik. Nyílt kapukat döngetni tehát nem érdemes, ehelyett a törvényt be kell tartani és tartatni. Az régen rossz, ha kizárólag a média miatt – azaz a felhajtástól való félelem következtében – esik fény egy-egy valóban intézkedésért kiáltó ügyre. Ez a közlekedési lámpa hiánya miatt bekövetkezett tragédia szindrómája: a médiában való megjelenés jelenti azt a közfelháborodást okozó halálos balesetet, amely észre térít egy nehézkes városvezetést, hogy azonnal kell zebra és lámpa. A közelmúlt esetei miatt most a sport világára, az edzőkre irányult a figyelem. Még éppen csak elcsitultak a hullámok a gyereklányként molesztált Szepesi Niki körül, ahol „Kicsi bácsi”, egy másik szakember, sportmasszőr volt a bűnös, s most itt van a Kiss László-ügy. Ugyanaz a polgár, aki nem törődik vele, hogy a szomszéd lakásban a szülők időnként véresre verik a gyerekeket, egy vödör nápolyival a tévé elé vonulva boldogan nézi az Ádám keresi Évát című műsort, amelyben a randevúk a kiscsoportosok IQ-jánál kevesebbet igénylő dialógusokkal, viszont meztelenül bonyolódnak. S ha híradót is néz, még aznap este fölháborodhat az ötven évvel ezelőtti eset tovagyűrűzésén. Talán meghallgatta az idős hölggyel készült interjút is a hajdani erőszaktételről, elérzékenyülhetett lelkierején, amellyel az túlemelkedett az átélteken, hisz ma már unokái vannak. (Csak meg ne nézze a többi óvodás az interjút, nehogy a nagyinak falazni kelljen.)
Nullum crimen sine lege, vagyis nincs bűncselekmény törvény nélkül. Ezért kell a meglévő törvényt kiegészíteni és főleg betartatni. Nem kell olajban megfőzni az erőszakoskodót, különösen, ha leülte érte a magáét. De mondjuk az sem árt, ha tudjuk: minden ellenkező híresztelés ellenére nő és férfi (Istennek hála!) roppant módon különböznek egymástól. Másképp vágynak, másképp éreznek, másképpen szeretnek. A javaslatnak tehát az a része, hogy a kiskorúak elleni szexuális vétségek miatti büntetést ki kell terjeszteni a nagykorúságra, valamiről nem vesz tudomást. Arról, hogy az önvédelem lehetőségeiben alapvetően különbözik a gyerek és a felnőtt. Az önvédelemhez pedig az is hozzátartozik, hogy ismerem a velem ellentétes nemhez tartozó teremtmény testi, ösztönszintű működésének mechanizmusait. A gyerekeknek azonban minderről fogalmuk sincs, s ha van, annál rosszabb. Kiemelt védelmük ezért elsőrendűen fontos.
Senki ne gondolja, hogy a sérült kiskorú automatikusan pszichopatává válik. De az esélye nagyobb lesz rá.
