A Kádár-kor iránti nosztalgia gyökere tehát alapvetően egy súlyos perspektívavesztésben van. Ez huszonhat év alatt inkább csak módosult, néha javult, máskor romlott a helyzet, de a lehetőségek beszűkülésének érzete már a múlté kellene, hogy legyen. Himnuszunkban jókedvért és bőségért fohászkodunk – bárcsak elveszítené már ez a kérés a mélységes aktualitását! Nem tudott felvergődni Magyarország arra a helyre, amelyre pályázott, a társadalmi rétegek közti átjárhatóság helyett egyfajta kasztosodás indult meg. Diplomásaink nagy arányú elvándorlása nem arról árulkodik, hogy töretlen bizalommal vannak aziránt, hogy ők is tagjai lehetnek az új elitnek, inkább szkepszisről, amellyel tudomásul veszik, hogy ha nem vagy valakinek a valakije, sokra itt nem viszed.
A Kádár-rendszer annak a munkásnak, aki alsó középosztálybeli akart lenni, adott perspektívát. Ma a polgárság maga csúszik le az alsóbb rétegekbe. Megemlékezésektől megvilágosodást várni nem lehet: az ünnepi beszédek és írások egy napra koncentrálódnak. Hatásuk csak akkor van, ha a lakosság zöme fölismeri bennük saját életének igazságait.
S bár hatvan évvel a forradalom után az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala senkit nem fog már lázba hozni, ettől függetlenül kései adósságként még mindig érdemes lenne tiszta vizet önteni a kissé összefogdosott, enyhén repedt, rúzsfoltos és vízköves pohárba.
Persze legjobb lenne a tiszta vízhez tisztára mosott pohár.
