Pengeváltás ügynökügyben

A Kádár-kor iránti nosztalgiák nem politikai, hanem egzisztenciális természetűek.

A magyar parlamentben nem először hangzik el, hogy nyilvánosságra kellene hozni az ügynöklistákat. Ezt az álláspontot legerőteljesebben Schiffer András képviselte. Ő volt az, aki még akkor is, amikor már lemondott az LMP társelnöki tisztségéről, a nyár végéig érvényes mandátumával élve június 7-én tizenkettedszerre is beadott egy aktanyilvánossági és lusztrációs törvényjavaslatot a magyar parlamentnek. (Amelyet a kormányoldali többség azonnal leszavazott.) Schiffer hangsúlyozta, hogy a múlt feltárása másodlagos, a jelen feltárását célozza a törvényjavaslat. Egy azóta a politikai sakktábláról leszedett jobbikos azonnal csatlakozott az LMP-s képviselőhöz, most a héten pedig a szintén jobbikos Mirkóczki Ádám futott neki a témának azzal az indokkal, hogy hiába költ a kormány milliárdokat a megemlékezésekre, mert a kommunista múlt lezárása nélkül nem lehet méltóképpen megünnepelni a forradalom 60. évfordulóját.

Lázár János a képviselőnek szánt válaszában a megemléke­zések fontosságára utalt, mondván, olyan országban élünk, ahol azok vannak többségben, „akik Kádár Jánost és munkásságát a történelem díszlapjára helyezik”. Első olvasásra, hacsak valaki nincsen bekötött szemmel vagy Lázár János, vagy Mirkóczki Ádám pártján, ez logikus párbeszédnek tűnik, ahol mindkét félnek van igazsága. Ha azonban 1956-ra a kormány azért akar nagyszabású rendezvénysorozattal emlékezni, hogy az „elsöprő többséget” más történelmi személyiségek felé terelje, akkor az ünnepségekre fordított költségeket bízvást tarthatjuk kidobott pénznek. Ugyanis hazánkban a Kádár-kor iránti nosztalgiák nem politikai, hanem egzisztenciális természetűek. Aki élénken emlékszik a rendszerváltást megelőző évekre, az tudja, hogy a magyaroknak semmi sem volt fontosabb, mint hasonlítani a nyugati országokhoz, elérni fejlettségüket; működő társadalomban akartunk élni, amelyben fontosak vagyunk, együtt is és egyenként is. Mi végre a fejlett Nyugat részei akartunk lenni, mert ez a bethleni konszolidáció tíz évét leszámítva nekünk valahogy sehogy sem sikerült.

A Kádár-kor iránti nosztalgia gyökere tehát alapvetően egy súlyos perspektívavesztésben van. Ez huszonhat év alatt inkább csak módosult, néha javult, máskor romlott a helyzet, de a lehetőségek beszűkülésének érzete már a múlté kellene, hogy legyen. Himnuszunkban jókedvért és bőségért fohászkodunk – bárcsak elveszítené már ez a kérés a mélységes aktualitását! Nem tudott felvergődni Magyarország arra a helyre, amelyre pályázott, a társadalmi rétegek közti átjárhatóság helyett egyfajta kasztosodás indult meg. Diplomásaink nagy arányú elvándorlása nem arról árulkodik, hogy töretlen bizalommal vannak aziránt, hogy ők is tagjai lehetnek az új elitnek, inkább szkepszisről, amellyel tudomásul veszik, hogy ha nem vagy valakinek a valakije, sokra itt nem viszed.

A Kádár-rendszer annak a munkásnak, aki alsó középosztálybeli akart lenni, adott perspektívát. Ma a polgárság maga csúszik le az alsóbb rétegekbe. Megemlékezésektől megvilágosodást várni nem lehet: az ünnepi beszédek és írások egy napra koncentrálódnak. Hatásuk csak akkor van, ha a lakosság zöme fölismeri bennük saját életének igazságait.

S bár hatvan évvel a forradalom után az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala senkit nem fog már lázba hozni, ettől függetlenül kései adósságként még mindig érdemes lenne tiszta vizet önteni a kissé összefogdosott, enyhén repedt, rúzsfoltos és vízköves pohárba.

Persze legjobb lenne a tiszta vízhez tisztára mosott pohár.