Jó, vagy rossz Magyarországnak, hogy a tegnapi sikeres parlamenti alkotmánybíró-választáson kiváló szakemberekkel kiegészült és elnököt kapott a jogállam egyik kulcsintézménye? Nehéz erre a kérdésre azt válaszolni, hogy rossz.
A 2010-ben kétharmados többséget szerzett Fidesz–KDNP elment a falig a közjogi lehetőségek kihasználásában, így az Alkotmánybíróságot is a saját képére igyekezett formálni. Lenyesett a nemzetközi összevetésben igen széles hatásköréből, a saját jelöltjeivel töltötte fel a megüresedett helyeket. Mégsem mondható, hogy a testület pusztán a hatalom akaratának kiszolgálójává züllött volna, a bírák az elmúlt időszakban nem egyszer behúzták az alkotmányosság fékjét. Ezzel együtt Orbán Viktor aligha tudna együtt létezni egy Sólyom László-féle, aktivista Alkotmánybírósággal, s biztosak lehetünk abban, hogy most is osztott-szorzott, alaposan felmérte az alku következményeit. A működése, a döntések minősítik majd a megújult bírói testületet, jó esetben visszalép egyet a rendszer a fékek és ellensúlyok sokat vitatott modellje felé. Ha így lesz, az igazolja az LMP, személy szerint Sólyom László szövetségese, a pártpolitika első vonalából időközben hátralépett Schiffer András magatartását. A kormánypártok hosszú idő után kötöttek kompromisszumot egy fajsúlyos kérdésben. Sürgető lehetett már egy látványos parlamenti siker, annak felmutatása, hogy a Fidesz nem csak erőből politizál, igenis lehet vele észszerű alkut kötni (érdekes egybeesés, tegnap született meg a bérmegállapodás is). A kvótanépszavazást követő alaptörvény-módosításnál ez nem sikerült: a potenciális partner, a Jobbik a letelepedési kötvények kivezetéséhez, a Fidesz pedig – legalábbis egyelőre – inkább a kötvénybizniszhez ragaszkodott. Akkor úgy viselkedett, mintha meglenne a kétharmada, most a reálisan felmért lehetőségeiből kiindulva oldott meg egy régóta húzódó ügyet. Engedett egy kicsit, de nagy kockázatot nem vállalt. Az meg tiszta haszon a számára, hogy egymásnak ugrasztotta az ellenzék amúgy is megosztott pártjait.
Schiffer András szenvedélyesen és okosan érvel a megállapodás mellett, ám az LMP-t mostantól még inkább a Fidesz kiszolgálójaként bélyegzik meg ellenzéki ellenfelei, paktumról, kollaboránsokról beszélve. Pedig kiderült már, hogy az ezer okból joggal bírálható, ám legitim felhatalmazással bíró kormánnyal mindenfajta együttműködést zsigerből elutasító ellenzékiség zsákutca. A kérlelhetetlen szembenállás politikáját szektás elvakultsággal képviselő Gyurcsány-párt egyre inkább magával rántja az MSZP-t, amelynek szakpolitikusa hónapokkal korábban még nem zárkózott el az alkotmánybíró-jelölésről folytatott egyezkedéstől. A Fidesz informálisan a Jobbikkal is felvette a kapcsolatot, ám nem jutottak dűlőre, így végül elfogadta az LMP korábbi, sokáig jegelt, nem az egyet nekem, egyet neked hagyományos logikáját követő javaslatát.
Nem lehet kétségünk, ha a kormányoldalnak meglenne a kétharmados többsége a parlamentben, már rég megoldotta volna egyedül a hiányzó alkotmánybírók pótlását. Az ellenzék egyik pártjával kötött egyezség révén mostantól nemcsak teljes létszámmal dolgozhat a testület, hanem arra is van némi remény, hogy az alkotmányos alapértékek, köztük különösen az információszabadság, a közérdekű adatok megismerhetősége erősebb védelmet kapjanak. Erre a jelenlegi hatalomgyakorlási módszerek ismeretében nagy szükség van, a kormánypártokat néha mintha az általuk megszavazott alaptörvény is elviselhetetlenül szorítaná. Nem árulás, ha egy ilyen változtatáshoz partner valamelyik ellenzéki párt, de az LMP-nek azt is tudnia kell, hogy ezzel az egyezséggel hatalmas támadási felületet kínál fel.
A magyar politikában a kompromisszum, az alkukényszerre adott józan válasz ritka, mint a fehér holló. Nincs mit csodálkozni azon, ha sokan értetlenkedve bámulnak most, cselvetést sejtenek vagy az öklüket rázzák.
