Donald Trump a hatalomátvételig tartó átmeneti időszakban láthatóan mindent megtesz Kína ingerlésére. A megválasztott amerikai elnök az elmúlt negyven év szokásait felrúgva először fogadta a tajvani elnök telefonos gratulációját. A kampányretorikát folytatva elégedetlenségét fejezte ki az amerikai–kínai kétoldalú gazdasági kapcsolatok egyensúlytalansága miatt, majd mindezt tetézve a konzervatív Fox News hírtelevíziónak a hétvégén adott nyilatkozatában felvetette, hogy az „egy Kína elvéhez” való hűségért cserébe fizetséget vár a népi Kínától. A kereskedelemben szerinte fennálló igazságtalanságok (védővámok az amerikai termékekre, szemben az akadálymentesen Amerikába áramló kínai termékekkel, a kínai fizetőeszköz mesterséges, exportélénkítő „ócsítása”) orvoslásán kívül segítséget vár el Pekingtől a nukleáris hatalommá vált Észak-Koreával szemben, de szeretné, ha visszakoznának a Dél-kínai-tengeren épülő „erőd” kapcsán is. A hivatalos Peking eddig meglehetősen visszafogottan reagálva fejezte ki rosszallását, ám a „félhivatalos” Global Times lap már keményebb hangot ütött meg, tudatlan gyermekként jellemezve a januári beiktatására váró következő amerikai elnököt.
A Peking–Trump szóbeli konfliktus kiéleződése a néző- és kattintásszámra vadászó médiumokat mindeközben jellemző módon fokozó, eszkaláló üzemmódba kapcsolja. Szinte nincs olyan cikk és megszólaltatott szakértő, aki ne pendítené meg a katonai összeütközés lehetőségét a realitások talaján állva sokkal valószínűbb kereskedelmi háborún túl. Az elmúlt időszakban a még mindig óvatoskodó kínai expanzió, a rá adott, a térségi szövetségeseket felbátorító amerikai katonai válasz kétségtelenül megteremtette azt a közeget, amelyben az efféle kijelentések beteljesülésének tényleg a legnagyobb a valószínűsége azóta, hogy a koreai háborúban, több mint hat évtizede valóban is véres harcot vívott egymással a két ország.
Az igazság azonban az, hogy ennyire azért nem szabad előreszaladni. Miként a világon egy kapcsolat sem tökéletesen kiegyensúlyozott, így az amerikai–kínai reláció sem az. A szimbiotikus és a parazitikus jellemzők éppúgy jelen vannak benne, ám időszakról időszakra, egyik választási kampányról a másikra tűnhet úgy, hogy az egyik oldal méltánytalan helyzetben van. Különösen akkor – miként Trumpnál is –, ha a megválasztáshoz vezető stratégia legfontosabb felismerése a nemzeti gyártókapacitások kiszervezésével súlyukat vesztett, a középosztályból kihullott amerikai kékgalléros tömegek megszólíthatósága volt. Ebből a szempontból nézve egy amerikai elnöknek valóban cselekednie kell, de ez nem jelentheti azt, hogy elődei vagy a folyamatban érdekelt pénzügyi elitek hibájáért Kínán kellene elverni a port, kockára tenni ezáltal azt a kapcsolatrendszert, amelyet volumene és Kína felemelkedése miatt sokan a XXI. század világának legfontosabb relációjaként jellemeznek. Már csak azért sem, mert mindez a kétoldalú kapcsolatokon túl az egész földgolyó gazdasági folyamatait is negatívan befolyásolhatja. Nem lehet elmenni egy másik tényező mellett sem. Ez pedig az amerikai biztonságpolitikai közösségnek a Szovjetunió bukása után gyökeret vert víziója, hogy a konfrontáció Kínával elkerülhetetlen, csak idő kérdése. Aki nem a „semmiből” előbukkant terrorizmus és a demokráciaépítés szemüvegén keresztül nézi a dolgokat, az a közel-keleti intervenciókban is a Kína fejlődéséhez szükséges erőforrások ellenőrzési kísérletét látta. Obama elnök 2012-es stratégiai útmutatása a csendes-óceáni hangsúlyáthelyezésről is ezt az elkerülhetetlenséget tükrözte, amíg 2013-ban nem tört ki az ukrajnai válság, ismerősebb, már-már nosztalgikus lehetőséget kínálva az ellenségkép-alkotásra, újfent Oroszországgal szemben.
Egyelőre nem lehet tiszta, mit forgat a fejében Trump, de az bizonyos, hogy Amerika lehetőségeinek határaival gyorsan tisztába kell jönnie. A konfrontáció Kínával az oroszországi alternatívája, egyszerre a kettő túl nagy falat lenne.
