Nemrégiben egy nyilvános vitán azt hallottam az egyik elkötelezetten baloldali résztvevőtől, hogy médiafelület hiányában esélyük sincs üzeneteik célba juttatására. – De mi volna az az üzenet? – tettem fel a kérdést, s aligha vagyok ezzel egyedül. A Fidesz hatalomgyakorlása ezer okból bírálható, ám ha összevetjük a 2010 előtti nyolc és az azutáni hat év kormányzati teljesítményét, nehéz nem az utóbbit hozni ki győztesként. Lehet persze abban reménykedni, hogy 2018-ban már nem ez alapján döntenek a választók, én mégsem építenék a baloldali stratégák – vannak ilyenek? – helyében a múltat megszépítő messzeségre. Meglehet, az én fantáziám szegényes, de nem tudok elképzelni olyan kormányzati ballépést, olyan politikai szituációt, amely megágyazhatna a Gyurcsány-nosztalgiának. Ha igazam van, akkor innováció, új politikai tartalom és témafelvetések nélkül a balliberálisoknak nekifutniuk sem érdemes 2018-nak. Ezek híján pedig valóban nem tud nem bohózattá válni bármilyen válogatás a miniszterelnök-jelölti pozícióra, függetlenül a hírbe hozott személyek alkalmasságától. Az idő ráadásul most már szorítja a feleket, a váltók átállítása nélkül legfeljebb a 2014-es eredmény megismétlése lehet a cél.
A magyar jobboldal sokat tanult a baloldaltól például a hatalomtechnikai módszerek tekintetében, utóbbinak a panaszkultúra csúcsra járatása helyett inkább a kitartó, szívós építkezés nélkülözhetetlenségén kellene elgondolkodnia a Fidesz mintáját követve. A politika ugyanis kemény munka, s ezt jó ideje nálunk az a tábor, amelyet baloldalnak nevezünk, nem végzi el. Márpedig alapozás nélkül felesleges luxus bárkit is az arénába lökni Orbán Viktor kihívójaként. Legfeljebb a bűnbak szerepét játszhatja el az alkalmatlan pártvezetők helyett.
