Néhány éve egy kellemes isztriai üdülőhelyen tizennyolc-húsz év körüli holland lányokkal sodort minket össze a sors, ha pedig már így alakult, mindenki mesélt arról, honnan érkezett, mivel foglalkozik. Ahogyan ez ilyenkor szokás. Magyarország neve hallatán kis értetlenséget éreztem rajtuk, rá is kérdeztem, mit tudnak az országról. Egyikük erre visszakérdezett, pontosan hol is található Közép-Európában ez a bizonyos „Hungary”, másikuk pedig odavetette, annyit tud csak, hogy az egy nagyon szegény ország.
A rettenetesen tájékozatlan nyugati népekről szinte mindenki tudna saját történeteket mesélni, ha más nem, az az amerikai nő sokaknak eszébe juthat, aki az Okosabb vagy, mint egy ötödikes? című ismert televíziós kvízműsor tengerentúli változatában arra a kérdésre, melyik európai ország fővárosa Budapest, azt felelte, micsoda buta kérdés ez, ő azt gondolta, Európa maga is egy ország. Summa summarum, nem biztos, hogy iskolarendszerünket máris temetni kell, még ha aggódni mindenképpen érdemes is miatta. (Mint ahogyan a holland és az amerikai rendszer sem feltétlen gyalázatos, sőt, csak éppen más.)
Az oktatás helyzetét 72 országban vizsgáló, kedden publikált és ránk nézve valóban siralmas PISA-felmérés ismeretében is érdemes józanul gondolkodni, és nem azt a következtetést levonni, hogy minden nálunk a legrosszabb. Nemcsak a fenti két példából, hanem más felmérésekből kiindulva is bizton állítható, hogy a lexikális tudást, a világról való reális ismereteket, a kreativitást illetően nem állunk nagyon rosszul, annál inkább a tudás hasznosíthatóságát illetően. Az adatokat sokan értelmezték már, az ellenzék ismét felszólíthatta az illetékes minisztert, hogy mondjon le, a központi propaganda pedig próbálta sulykolni, hogy valójában nincs is baj. Palkovics államtitkár úr szerint nem kell „PISA-sokkot” kapni – ő mostani pozíciójában kormányzati politikus, ha ellenzéki lenne, nyilván az ellenkezőjét hangoztatná. Kimondott azonban mást is, azt, hogy a felmérés valójában egy tükör. Ha ezt úgy értelmezzük, hogy a társadalmunk elé állított tükör, akkor nagyon is igaza lehet az államtitkárnak, hiszen a jelentésben az iskolán, a tanterven, az oktatási rendszeren jócskán túlmutató következtetések is szerepelnek. Így aztán az elmúlt két nap számtalan politikai kinyilatkoztatásán túllépve két dologra érdemes igazán odafigyelni: a tendenciára és az adatok mögötti társadalmi jelenségekre. Előbbi, akárki akárhogy magyarázza egyértelműen rossz, a tényekkel kár szembemenni, nincs az a kommunikátor, aki elhitetheti, hogy 477 pont több, mint 493. (A természettudományok terén elért magyar eredmény és a nemzetközi átlag.) De igazán az az aggasztó, hogy megannyi kutatás és személyes tapasztalat alapján nagyon durva, sőt durvuló különbségek, törések mutatkoznak térség és térség, iskola és iskola, család és család között, amit pusztán az intézmények államosításával biztosan nem lehet eltüntetni. Rendre kiderül, hogy az elmaradottabb vidékek gyengébb iskolákat működtetnek, a gyerekeknek ördögi körbe kerülve egyre csak kevesebb esélyük lesz kiemelkedni. Másfelől bár a kormányt rendre az a kritika éri, hogy túlságosan belemászik az egyén, az individuum életébe, valójában a mostani „ellátórendszer” többnyire képtelen felemelni, megvédeni, helyesen terelgetni azokat a diákokat, akik otthon nem kapják meg a pozitív impulzusokat, akiket visszaránt a közeg, akiknek a rokonságában nem érték a tudás, nincs vízió az előrelépésre. Az ügyből csinálhatnánk cigánykérdést is, de nem csak rájuk igaz mindez. Vagyis az oktatási és szociális hálót irányítóknak a mostaninál sokkal inkább szembesülniük kellene a realitásokkal; lemenve a végekre a döntéseket a helynek, helyzetnek megfelelően, és nem központilag, sablonokra húzva lenne szabad csak meghozniuk. Mert a valóság nem (csak) a budai elitkerületekben lakozik. Ha az említett felmérésnek van igen egyszerű és gyorsan levonható tanulsága, akkor talán éppen ez az.
