Ami a borúlátást illeti, jogosságát mi sem mutatja jobban, hogy szerdán a török–holland konfliktus túllépett a diplomáciai szópárbaj kategóriáján, amikor Ankara bejelentette: nem tartja be az Európai Unióval a migrációs válság kezeléséről kötött megállapodását, miközben felfüggesztette az egyes, vele szemben kritikus NATO-partnerországokkal (például Ausztriával) folytatott együttműködést. A Nyugat ezzel egyre közelebb sodródik ahhoz, hogy szembesüljön évtizedek óta elhibázott Törökország-politikájával, amelynek legfontosabb jellemvonása az önáltatás volt. Azért fontos ezt leszögezni, mert az európai elit által megvetett erdogani rendszer a maga keményvonalas magatartásával ennek a folyamatnak nem az elindítója, hanem – saját hatalmi, geopolitikai szempontjait követve – csak felgyorsítója. Ezért kell most igazat adnunk Szijjártó Péter külügyminiszternek is, aki tegnap ezeket a hibákat – még ha belpolitikai szempontokat követve is – vetette az unió szemére.
Száz szónak is egy a vége: Európának ha gumikesztyűt húzva is, de kezdenie kell valamit Törökországgal. Ha nem is tagságot, nem is vízummentességet, de kiemelt és kielégítő stratégiai partnerséget kell adni, amelyben nem Washington játssza a karmester szerepét. Elvégre a mi kontinensünk „sarkán” álló bástya, nem Amerikáén. Az alternatíva egy öntörvényű, iszlamista középhatalom, amely könnyedén a mi kárunkra kötheti alkalmi koalícióit a nagyhatalmakkal.
