Nem kis bűvésztrükköt kíván bemutatni Donald Trump elnök első, folyamatban lévő nemzetközi körútjával. Arra tesz kísérletet, hogy az Egyesült Államok legfontosabb szövetségesei között eloszlassa az amerikai vezető szereppel kapcsolatban az Obama-érában felszínre került kételyeket, újraindítsa ezt a kapcsolatrendszert, s ezzel enyhítsen a rá odahaza – egyre nagyobb súllyal – nehezedő politikai nyomáson. Akkor járunk hát el helyesen, ha a Szaúd-Arábiát, Izraelt, a Vatikánt, a brüsszeli NATO- és a szicíliai G7-csúcsot tartalmazó elnöki itinert magától értetődően amerikai nagyhatalmi érdekérvényesítésnek tekintjük ugyan, de egyben a Trump-féle belpolitikai túlélési taktika fontos részének is. A befolyásos külföldi lobbik, az amerikai (fegyver)cégek elsődleges célországai nagyban befolyásolni tudják ugyanis azt a bevett politikai elitet, biztonságpolitikai-titkosszolgálati apparátust, amelynek kiengesztelése nélkül az ingatlanmogul bizonyosan nem lesz több ostromlott egyciklusos vagy idő előtt megbuktatott elnöknél.
Trump túlélésével kapcsolatban nem véletlen a stratégia szó mellőzése, és a rövid távúság hangsúlyozása. A helyzet annyira élessé vált odahaza számára, hogy az elnök alkotmányos elmozdításának folyamata (az úgynevezett impeachment) immár átkerült a Hillary Clinton tavalyi vereségét gyászoló balliberálisok vágyálmainak világából a politechnológiai, igazságügyi, illetve közjogi megvalósíthatóság mezejére. Támadták Trumpot jobbról-balról, a nyugati demokráciák eszményét sárba tipró módon minden maradék politikai semlegességét levetkőzte vele szemben a fősodrú média többsége, de a kritikus pillanat akkor érkezett el, amikor felszínre került a kirúgott FBI-igazgató, James Comey befolyásolására tett állítólagos kísérletének híre. A Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel folytatott tárgyalások során történt állítólagos titoksértéssel együtt mindez potenciálisan olyan alapot képezhet, amelyre felépíthető az impeachment. Nem Trump rutinszerűen botránykeltő Twitter-üzeneteiről és intézkedési kísérleteiről van immár szó, hanem olyan dolgokról, amelyekbe a jogász hölgyek és urak is belecsimpaszkodhatnak, hogy életrajzukat egy „történelmi tettel” is megfejelhessék. Ha valami, hát ez bizonyosan életveszélyes helyzet Amerikában, pláne egy politikában kezdőnek nevezhető, példátlan módon plebejus protestszavazattal az ország élére került személyiség számára.
Mivel azonban az egész ügynek a velejét az Oroszországhoz fűződő viszony adja, pontosabban az, hogy Trump választási győzelmét, hatalomra kerülését mennyiben segítette elő a Kreml, teljesen kézenfekvő, ha ellenlépésként az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseivel parolázva-üzletelve gyűjt most erőt. Mi tagadás, ha „csak” az elnök zsidó származású veje, Jared Kushner által letárgyalt 110 – hosszú távon 350 – milliárd dollár keretösszegű szaúdi fegyverüzletet nézzük, nehéz elképzelni, hogy az erőfeszítés hasztalan maradjon. Hasonlóképpen ne legyünk meglepve, ha útjának ma kezdődő izraeli állomásán is valamilyen gesztussal rukkolna elő, amire aztán a palesztin hatóság elnökével készült közös fotóval ragaszt szépségtapaszt. A Siratófalhoz például biztosan elzarándokol, amire elődei közül – tekintettel arra, hogy megszállt területen van – még senki nem vállalkozott. Az amerikai szavazók között egyre növekvő súlyú katolikus latinok Trumpról alkotott, alapvetően negatív képén az argentin pápa audienciája javíthat. Végül, de nem utolsósorban a csütörtöki „bemutatkozó” NATO-csúcs arra kínál alkalmat, hogy az eddigi számos korrekciós nyilatkozat után a szövetségesek egy hús-vér Trumptól is hallhassák: fontosnak tartja a szervezetet. Az elnököt, aki nyers fenyegetéseivel, kiszámíthatatlanságával mellesleg mindenkinél hatékonyabban ösztönözte védelmi költségvetéseik emelésére az európai szövetségeseket, végleg befogadhatja a Washingtonban roppant befolyásos atlantista közösség.
