Míg korábban csak nagy ritkán fordult elő, hogy egy üzletben cigány honfitársaink szolgálják ki a vásárlókat, ma már ez egyre gyakoribb tapasztalat. Mindez azt is jelzi, hogy igen feszes lett a hazai munkaerőpiac: egyre több a betöltetlen állás, egyre nehezebb alkalmazottat találni. És persze azt is jól érzékelteti, hogy nem feltétlenül a cigány honfitársaink a „lusták”, mert sok közöttük a munkanélküli, hanem amíg volt miből válogatni, a cégek inkább a nem cigány munkavállalót részesítették előnyben – de ez egy másik történet.
A kormány szereti jelentős sikereként beállítani a rekordalacsony munkanélküliségi rátát, de ez a büszkeség valójában eltúlzott. A statisztikai adatok szerint 4,3 százalékra csökkent a munkanélküliek aránya, vagyis 196 ezer embernek nincsen munkahelye. Emellett azonban 206 ezer közmunkást foglalkoztat az állam, akik effektíve szintén állástalanok, vagyis a valós munkanélküliségi ráta 9 százalék körüli. Sőt a hivatalos adatok szerint negyvenezer, más becslések szerint hatvanezer betöltetlen álláshely van az országban. Olyan súlyos a helyzet, hogy az ipari vállalatok 75 százaléka tartja a munkaerőhiányt a termelés felfutása legnagyobb akadályának. A MÁV-nál már akkora gondokat okoz a hiány, hogy az állami vállalat toborzási bónuszt, 35 ezer forintot fizet annak a dolgozójának, akinek sikerül új munkavállalót beszerveznie a vasúttársasághoz. A BKV pedig nettó 200 ezer forintra emelte a kezdő buszvezetők bérét.
Hiába vannak négyszázezren az országban, akiknek nincs állása, vagy nem végeznek gazdaságilag hasznos munkát, mégsem tudják feltölteni a több tízezer betöltetlen álláshelyet. Németországban a munkavállalók és a munkaadók érdekvédelmi szervezete, illetve a kormány képviselői bizonyos időszakonként összeülnek, hogy megvitassák a munkaerőpiac helyzetét, a foglalkoztatottsági és gazdasági trendeket. Ezeken a találkozókon vesézik ki, hogy milyen állásokra lesz a jövőben szükség a technológiai fejlődés miatt, és milyen szakmákra felesleges az államnak erőforrásokat, például az oktatásban, biztosítani. Magyarországon még hatékonyan működő érdekvédelmi szervezetek sincsenek, a szakszervezeti vezetők a politikusok zsebében vannak, de jól jellemzi a szakmai tudás hiányát is, hogy a legnagyobb szakszervezetnél nemrég ment nyugdíjba az utolsó közgazdász. A munkavállalói oldalt pedig Orbán Viktor miniszterelnök jó barátja, az ipari és kereskedelmi kamara elnöke, Parragh László képviseli, aki úgy enyhítene a munkaerőhiányon, hogy kis túlzással bezáratná a gimnáziumokat.
Ha lennének is ilyen szakmai találkozók, nem sok jót ígérnének. Hazánkban nincs hatékony felnőttképzés, miközben a közmunkaprogramra ezermilliárd forintot költött a kormány az elmúlt években, átképzésre vajmi kevés jutott. Igaz, hogy a munkaerő eloszlása is komoly gondot okoz, hiszen míg Magyarország keleti régiójában sok a munkanélküli, Budapesten és Győr környékén alig találnak a cégek embert. Aki pedig elindul a hátrányosabb régióból, nem áll meg a határon, inkább külföldön vállal munkát. Pedig egy jól célzott bérlakásprogrammal a kormány motiválhatná a belső migrációt, de inkább kisvasútra és stadionra költ. A versenyképes oktatás megteremtése helyett a kormány a CEU bezárásán fáradozik, az oktatáspolitikája középpontjában a tankönyvkiadás államosítása és a Fideszhez hű iskolaigazgatók kinevezése áll. A munkaerőhiány pozitív következménye a bérek emelkedése, de ehhez az is kellene, hogy az összeszerelő üzemek helyett nagyobb hozzáadott értékű beruházások érkezzenek az országba, a kormány azonban csak az autógyártó üzemekig lát el.
A bérek folyamatos emelkedése nélkül sohasem érjük utol Európát, pedig bő 14 évvel ezelőtt éppen a jobb életszínvonal miatt mondott igent a magyarok döntő többsége hazánk uniós csatlakozására.
