Gyalázat. Ezzel a szóval lehet talán a legkifejezőbben jellemezni a napokban elfogadott, az Ukrajna közoktatási rendszerét, benne a nyelvhasználat szabályozását a kisebbségek kárára alapjaiban megváltoztató oktatási törvényt. Gyalázat, mert semmibe véve az ország alkotmányát és számos nemzetközi szerződést, korlátozza a nyelvek szabad használatát, nyelvi alapon diszkriminál. S ha a törvényt elfogadó politikai elitet kellene szintén röviden és velősen minősíteni, akkor a legudvariasabban csak annyit mondhatunk, hogy cinikus. Mert ez az elit nemcsak elvadult fájdalmában, de sok tekintetben politikai számításból évek óta csak az európai értékekről beszél, miközben a túlélés és a valódi gondok elleplezése jegyében a könnyebb megoldást választva enged a szélsőséges nacionalista erőknek. De cinikus a régóta tervezett törvény elfogadásának időzítése is. A rada ugyanis „véletlenül” azután bólintott rá a tervezetre, hogy életbe lépett az ukránok számára oly fontos európai vízummentesség, és lezárult a társulási szerződés ratifikációs folyamata.
De ne álljunk meg itt a minősítésben, mert úgy teljes a triptichon, ha kimondjuk, hogy ezzel a törvénnyel Ukrajna öngyilkosságot követ el. Mert milyen jelző illik a legjobban arra az országra, amely soknemzetiségű volta ellenére éppen a kisebbségeinek ront neki? Ráadásul nem először, hiszen Európa nevében három éve is az orosz nyelv eltörlése volt számára a legfontosabb. Kapott is ezután akkora pofont, hogy azóta is ettől szédül. Ezért akár sajnálhatnánk is, ha eszeveszetten a szakadék felé rohanva nem próbálna mindenkit magával rántani a mélybe. A saját állampolgárait, benne a kisebbségeket, egy egész régiót, sőt Európát is. Mert Európa biztonsága is egy értelmetlen, sehová sem vivő konfliktus túszává vált. Teszi ezt a gyűlölet által vezetve, a nemzetté válás nevében. De milyen nemzet az, amely csak és kizárólag önmagával képes együtt élni, ezenkívül minden mást elpusztít? Akarva, akaratlanul, mindegy.
Kemény szavak, de a dolgokat nevükön kell nevezni. Még akkor is, ha ez sokszor fáj. De amikor a meggyőzés ereje már kevés, csak ez a lehetőség marad. E szavakat ki kell mondani a jóérzésű ukránokért, a kárpátaljai magyarokért és önmagunkért is. Egy magára valamit adó nemzet ugyanis nem hagyja válasz nélkül, ha megsértik! Az ukrán hatalom most ezt tette. Sunyin beleharapott még a segítő kézbe is.
Ebben a helyzetben az a minimum, hogy a magyar kormány minden követ megmozgat az ámokfutás megállítására. Ebben az első lépés, hogy felnyissuk a világ szemét. A Nyugat ugyanis vélt és valós érdekeitől vezérelve, oroszellenes hevületében Ukrajnának elnéz mindent. Kijev pedig kihasználja ezt a vakságot. Ha már egyszer őt is csak ki- és felhasználják. Törekvésünk mellé szövetségeseket kell szerezni, amit megkönnyít, hogy ez a nyelvi terror messze nem csupán a kárpátaljai magyarokat érinti. Él Ukrajnában lengyel, román, ruszin kisebbség is, és akkor még nem beszéltünk az oroszokról és az oroszul beszélő ukránokról. Persze ebben a kérdésben aligha mer bárki is összefogni Moszkvával, ám az kimondható, hogy a kisebbségi és nyelvi jogok az orosz ajkúakra is vonatkoznak. De ne menjünk ilyen messzire, találhatunk támogatókat közelebb is! Tiltakozott már e törvény miatt Románia, és az elmúlt két évben Lengyelország is több esetben hangosan Kijev értésére adta, hogy Banderával nem várják az Európai Unióba. Szóval az értetlenségünkkel és a haragunkkal nem vagyunk egyedül. Végül ne felejtsük el, hogy a magyar érdekek érvényesítésére a nemzeti összefogás teremti meg az igazi esélyt. Zárójelbe kell tehát tenni az ellentéteket, a pártpolitikát, a kampányt, és közösen kell erőt demonstrálni. Enélkül komolytalannak tűnik még a mégoly jogos felháborodásunk is.
