Volt szerencsém eltölteni néhány napot augusztusban a családommal Münchenben. Bár a szállásért nem kellett fizetnünk, a „költségvetésbe” még így sem fért bele, hogy rendszeresen valódi – magyar pénztárcával méregdrága – német étteremben együnk, így „arab, török, olasz vagy kínai bodegákba mehetünk Pesten is” alapon maradt a közért és a főzőcske. Egy idehaza is népszerű német lánc boltját látogattuk, nem egyéb okból, mint hogy a lakásunkhoz közel volt. Ott szembesülhettünk azzal, amit egyébként tud mindenki, csak megérteni nehéz, hogy a hétköznapi termékek, a kenyér, a sajt, a felvágott, a (kukoricamentes!) sör vagy a mosópor egy fillérrel sem drágább, mint otthon. De akkor hogy a csudába keres a müncheni árufeltöltő, pénztáros, eladó, bolti takarító jóval több pénzt, mint magyarországi társai? Nem hinném, hogy annyival hatékonyabbak és termelékenyebbek – hogy csak azt a két szót vegyem most elő, amely kötelezően szerepel az európai uniós bérkülönbségek okait elemző dolgozatokban – lennének, mint a Magyarországon dolgozó kollégáik.
Hogy ez a helyzet hosszú távon finoman szólva is tarthatatlan, annak nálunk szokatlan, de annál figyelemfelkeltőbb módon adtak hangot a Tesco alkalmazottai pénteken és szombaton: sokan közülük egyszerűen nem vették fel a munkát. Ennek nyomán több áruház ki sem tudott nyitni, másutt diákmunkásokkal oldották meg a helyzetet. Az alkalmazottakat két szakszervezet is képviseli, a huszonöt százalékos béremelés mellé még tizenöt százalékos létszámbővítést is szeretnének kicsikarni. Ami a béremelést illeti, a követelés természetes. Noha a huszonöt százalék első hallásra soknak tűnhet, nem takar többet, mint hogy a legrosszabbul fizetett Tesco-alkalmazottak fizetése is érje el a kétszázezer forintot. Természetesen bruttóban. Ha belemegy, aligha fog belerokkanni a Tesco. A létszámbővítés ugyanakkor más tészta. Az áruházlánc jelenleg mintegy húszezer embert foglalkoztat Magyarországon, és ha igent mondana a szakszervezeti követelésére, még háromezret kellene felvennie. Ez – elismerve, hogy a meglévő alkalmazottaknak sok túlórával, olykor erejüket megfeszítve kell dolgozniuk – képtelen és teljesíthetetlen feltételnek látszik. Rövid távon legalábbis biztosan. Ráadásul gyanúsan rímel arra az először 2015-ben, majd az idei év elején előadott kormányzati tervre, amely az áruházak alapterületéhez kötötte volna a minimális alkalmazotti létszámot. Ezt végül elvetették, szerencsére az egyéb furcsa elképzelésekkel – lásd parkolóadó vagy a reklámújságok betiltása – együtt.
