Régi igazság, hogy a választásokon nem fair play díjat, hanem mandátumokat osztanak, s a politika szerves része a negatív kampány. Akkor is tudtam ezt, amikor anno leginkább a szocialista kampánygépezet által alkalmazott technikák ellen emeltem szót sokakkal együtt. A társadalom egyes csoportjainak egymás ellen hergelése, az ellenségképzés, az ellenfél kiforgatott idézetekkel való lejáratása ugyanis egy szinten túl már olyan sebeket, torzulásokat okoz, amelyek rosszabb, élhetetlenebb hellyé teszik Magyarországot. Sőt, olykor a határon túl is nehezen orvosolható kárt okoznak, amint azt a külhoni magyarok megtapasztalhatták Gyurcsány Ferenc „jóvoltából”. Az ilyen módszerek térnyerése nem a pártok „magánügye”, hanem az egész közösség problémája.
Ami most előbb Vona Gáborral, majd Hadházy Ákossal történt, az sem elsősorban a két politikus jövője szempontjából érdekes. – Egy pártvezető legyen ütésálló, s legyen ereje visszavágni – mondhatnánk, bár ez a bölcsesség itt és most inkább cinikusan hangzik. Ezzel az erővel azt is hozzátehetnénk: ha már leigazolta az LMP az MSZP egykor sikeresen alkalmazott kampánytechnikáinak atyját, Ron Werbert, itt az alkalom, hogy be is vesse.
A Fidesz propagandagépezetének működése roppant egyszerű és átlátható, nincs titok, nincs varázslat. A veszélyesnek vélt ellenfelek lejáratása, a róluk kiagyalt hazugságok terítése a rendelkezésre álló terjedelmes médiafelületen, lehetetlenné téve, hogy bármilyen kényes ügyben érdemi, értelmes vita alakuljon ki. A Jobbik elnökének a nyugdíjasokról (nem) mondott szavaira épített kampányról már sokat írtunk, az LMP társelnöke elleni akció az ellenzéknek, bizonyos értelemben az egész társadalomnak szóló üzenete miatt jelent új minőséget. A Fideszből a trafikbotrány idején kiugrott Hadházy Ákos szisztematikusan igyekszik feltárni a hatalom korrupciógyanús ügyleteit. Hasonló szívóssággal, elkötelezettséggel, mint a néhai Váradi András tette Mészáros Lőrinc, vagy ahogy Juhász Péter teszi Rogán Antal esetében. Amikor a pártjában érinthetetlen Farkas Flórián égbekiáltó botrányait emlegette, még „megúszta” a kancelláriaminisztertől a cigányellenesség abszurd, a rasszizmust furkósbotként használó balliberálisokat idéző vádjával. Most azonban egy olyan alapítvány költéseit kezdte firtatni, ahol Lázár János felesége kuratóriumi tag. Kifogásai konkrétak, s az ellenzéki politikus nem vonta kétségbe a kitűzött cél – a koraszülöttek segítése – nemes voltát; a válasz a tényszerű cáfolat helyett mégis brutális lett. Hadházy gazember, aki tejeszacskóhoz hasonlítja a koraszülött babákat. A jelzés félreérthetetlen, és nem az LMP-s politikus az igazi címzett: lehet bírálgatni, de aki átlépi a vörös vonalat, túl magasra céloz, így járhat. Készüljön fel a verbális lincselésre. Aki pedig az ilyesmit nem bírja, mit akar a közéletben? Könnyed gyakorlat ez annak illusztrálására, hogy a legártalmatlanabb gondolatokat is a megfogalmazójuk ellen lehet fordítani. Magyarázkodjon, ha akar. A lényeg, hogy ne legyen vita, s az ellenzék érvei ne jussanak el a kormánypárti hívekhez, és a kevéssé naprakész, kevéssé elkötelezett választókhoz.
Miközben a Fidesz-média sokat emlegeti Saul Alinskyt mint a felforgató mozgalmak apostolát, akinek a kottájából a kormányellenes civilek játszanak, a hatalom is Alinskyt követi, aki szerint a kipécézett ellenfelet támadni, támadni, támadni kell, és mindig nyomás alatt tartani. Így a kormány és sajtója szünetmentesen harsogja például azt a hazugságot, hogy a teljes ellenzék lerombolná a kerítést. A Fidesz amúgy roppant tanulékony: ahogy annak idején a „panelprolikat” óvta Orbán Viktortól az MSZP, úgy „védi” most a nyugdíjasokat Vona Gábortól. A politikai kultúra effajta rombolása egyik oldalon az agressziót – egyesek tényleg elhiszik, hogy Hadházy Ákos a koraszülöttek vesztét kívánja –, a másikon az apátiát, az undort erősíti, a közélettől való elfordulást ösztönzi. Mintha ez lenne a cél.
