Immár többedszer boldogította nagyívű vízióival a diaszpóramagyarokat Orbán Viktor. A miniszterelnök a Magyar Diaszpóratanács hetedik plenáris ülésén háromnegyed órában szállt síkra a keresztény elvekért és értékekért rusnya posztkeresztény korunkban, amikor is az Európai Egyesült Államok álnok hívei mindent elkövetnek megtöretésünkért. A szokásos panelek ismételt elemzésétől és a pulpituson feszítő Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes egyre kellemetlenebb kisugárzású bazsalygásának megéneklésétől eltekintenék, két kevésbé harsány momentumról azonban érdemesnek tűnik szót ejtenem. Egyik sem most merült fel először, de úgy sejtem, hangsúlyosabb szerepük lesz később.
Először is, ha lenne majd kin számon kérni 2030-ban a 2017-es ígéreteket – mélyebben bele sem merek ebbe gondolni –, máris elkezdhetnénk a szükséges muníció felhalmozását. A kormány és feje programba foglalták és mind határozottabban hangoztatják: az a cél, hogy 2030-ra saját erőből növekedjen a népesség fenntartásához szükséges 2,1-re a termékenységi ráta. A saját erőből azt jelenti, hogy nekünk nem kellenek bevándorlók ehhez, maradjanak, ahol vannak, és ha nem maradnak, menjenek máshova. Nos, ez az eddig meghozott és ezután esedékes család- és egészségpolitikai intézkedésekkel együtt is képtelenség. Annak a ténynek az ismeretében pláne, hogy a ráta utóbbi időben tapasztalt szerény emelkedése sem azoknak a rétegeknek köszönhető, amelyek helyzetbe hozása prioritás a Fideszben. Akik többet szülnek, azok tizen- és fiatal huszonévesek. Eszünk ágában sincs vitatni a demográfiai probléma súlyosságát. Ha ilyen ütemben fogyunk, egyszer csak nem leszünk. Stimmel az is, hogy miközben a világon minden élőlény arra törekszik – állat, fű, fa, virág –, hogy reprodukálja, újrateremtse, meghosszabbítsa magát, addig a nyugati ember kipusztította magából ezt az alapvető tudást. Nem mindegy, hogy ez újratanulható-e egyáltalán, de releváns dilemma az is, hogy a politikai-gazdasági intézkedések és akciótervek elégségesek-e hozzá, vagy alapvető létfilozófiai forradalom nélkül az egész reménytelen.
Ezzel együtt biztos, hogy apokaliptikus viszonyok között, világvége-hangulatban sem élni, sem jövőt tervezni nem kényelmes. Azokban a kulturális univerzumokban legalábbis, amelyekben egy önazonos ország megmaradása múlhat. Ezen a ponton el is érkeztünk a másik momentumhoz. Orbán Viktor a reformáció 500. évfordulója alkalmából rendezett arénás ünnepségen mesélt már róla: amikor a kormány azért dolgozik, hogy a magyarok jól éljenek, arra is törekszik, hogy derűsebben tudjanak élni. Most azt mondta: felmérések szerint Magyarországon az emberek azt gondolják, az utánuk jövő nemzedéknek jobb lesz. Márpedig a politikában ez a lelki jelenség a legfontosabb. Nálunk ezzel nincs baj, a végén – fogalmazott – még derűsen fognak élni a magyarok.
A valóság, a közhangulat és a miniszterelnök farkasszemet néznek. Ki bírja tovább? Magyarország amúgy különös hely. Már a legvidámabb barakk is hazugság volt, és azóta sem kacagunk többet. Különösen akkor nem tesszük, amikor a komplett kormányzati propaganda a zsigeri ijesztgetésre irányul – és ami ezzel szembeszegezhető, az annyi, hogy Orbán Viktor és köre félelmetesen gátlástalan. Háborús helyzetben ritka madár a derű. Maximum annak lehet örülni, hogy mi még megvagyunk, ahogy megvagyunk. Valóban érdekes: a miniszterelnök, ha másért nem, kihívói alkalmatlansága láttán kétségkívül megtehetné, hogy a Soros-horrort hanyagolva eredményekkel példálózzon, győztesnek mutassa magát, jobb kedvű magyarokat terelgessen a szavazókörök irányába. Ám ebben hiába is bíznánk. Két okból sem történhet meg. Az egyik, hogy a korszerű politikában a mínusz mindig erősebb, mint a plusz. A másik: Orbán Viktor harcos volt mindig, és az is marad. Sosem lesz belőle kabarészínész a szórakoztatóiparban. Jóságos apánk sem nagyon.
