Orbán Viktor a minap megszakította mintegy három éve tartó migránsozását egy kis időre. A miniszterelnök Kósa Lajos lapunk által kirobbantott ügyét rendezte le annyival, hogy „kampánylyukból kampányszél fúj”. Utána persze folytatta verbális hadviselését a keresztény Európáért, és akár gazdák, akár ovisok közé keveredik, hosszan beszél arról, hogy az április 8-ai országgyűlési választás legfontosabb kérdése az, hogy olyan bevándorlóország leszünk-e, mint a hanyatló nyugati államok. De hogy az általa vezetett ország általa vezetett kormányának egyik minisztere egy nagyon büdös sztorinak lett a negatív főhőse, arról még csak nem is egy frappáns székely vicc ugrott be neki, csak egy suta kis félmondat jutott az ügynek.
Tünet ez, mert mindenki a Fideszben (na és hát a KDNP-ben ugye!) azzal magyarázza Kósa, valamint Semjén Zsolt, Szita Károly (Krakus Péter) és nyilván majd Szabó Zsolt ügyét is, hogy csupán azért születtek meg ezek az írások, mert kampány van. Több probléma is akad ezzel a fajta érveléssel. Az egyik, hogy hiába a kormánypárti terelés, ettől még a Magyar Nemzet által bemutatott ügyek és problémák még nagyon is valósak és húsba vágók.
Igen, probléma az, ha a miniszterelnök-helyettest suttyomban megvadásztatja egy közpénzzel kistafírozott üzletember. Aggályokat vet fel az is, hogy ha egy közgazdász végezettségű tárcavezető inkább kiröhögteti magát az egész országgal, mintsem mondjon valamit arról a krőzusi vagyonról, amelyből azért ajándékoztatott volna nyolcszázmillió forintot az anyukájának, ha úgy hozza az élet. Baj, ha egy megyei jogú város polgármestere ügynök volt, és az talán még tovább ront a helyzeten, ha párttársai azzal védik meg, hogy hát ezt úgyis tudta mindenki. És az álmoskönyv arra sem ír sok jót, ha egy államtitkár neve felbukkan mintegy négy „simongábornyi” összeggel és egy belize-i offshore céggel egy mondatban.
A másik bökkenő a fideszes érveléssel, hogy bizony kampányidőszakon kívül is jelentek meg a Magyar Nemzetben olyan cikkek, amelyek után több kormánypárti politikusnak el kellett volna gondolkodnia a lemondáson. Persze ez relatív, hiszen a Fidesz (meg a KDNP) nagyon is magáévá tette azt a politikai közhelyet, miszerint a kampány a választás másnapján indul. Ebben a kormánypártok kíméletlenül következetesek, hiszen hosszú évek óta nézzük már a zsibbasztóan primitív plakátokat, és olvassuk az SMS-ek komplexitásával vetekedő sajtóközleményeket. De ez nem vicces, mert a 2014-es választást egy nagyon komoly paradigmaváltás követte. Míg a 2010-ben felesküdött Orbán-kormány mérlege nagyjából úgy néz ki, hogy „sok mindent megtettek, akár hajmeresztő dolgokat is, mert egyáltalán nem volt ellenfelük”, addig a 2014-ben startoló éra már így sommázható: „sok mindent megtettek, akár hajmeresztő dolgokat is, hogy egyáltalán ne legyen ellenfelük”.
Hiába, itt tartunk: az állandóan puskaport szaglászó, folyamatos kampánylázban égő miniszterelnök képes kampánylyuknak nevezni a Magyar Nemzetet. Közben a Fidesz 5. számú párttagkönyvének tulajdonosa pedig eljutott oda, hogy a minap egy másik lyukról értekezett Mészáros Lőrinc (egyik) lapjában, történetesen egy valós lyukról. Íme: „A társadalmunk két részre szakadt. (Valójában háromra, de a harmadik rész az a fekete lyuk, onnan nem jön ki semmi szándék, semmi remény, semmi akarat.)”
Végtelenül szomorú, hogy még csak fel sem vetődik a kormánypártokban vagy a csatolt részeken valakiben az, hogy nyolc év alatt azért kellett volna kezdeni valamit ezzel a fekete lyukkal. Nem gondolnak arra sem, hogy ez a fekete lyuk egyre csak mélyül, sötétül, és hogy ebben nekik komoly felelősségük van.
Szomorúság ide vagy oda, valami mégiscsak azt súgja, hogy sokan fognak erre emlékezni, amikor szavazni mennek. És ott aztán elégtételt vehetnek a fent felsoroltakért. Erkölcsit, jogit és politikait.
