Ha a világ átalakulásáról írunk, beszélünk, általában a konkrét konfliktusokról, nem pedig a mélyebbre nyúló folyamatokról esik szó. E tekintetben a nagyhatalmi versengés kiéleződése, többszereplőssé válása a leginkább szembetűnő. Ennek ma az első számú terepe a Közel-Kelet, ezen belül is Szíria, ahol kliens-, más néven proxiháborút folytat egymással a jelenlegi első számú, a versenytől elszokott, ezért ideges, valamint a világ ügyeinek rendezésébe újra bejelentkező régi-új hatalma, az Egyesült Államok és Oroszország.
Eközben egyre kiélezettebb, bár hál’ Istennek nem fegyveres harc folyik Európáért, amely ennek a játszmának sajnos inkább csak passzív szereplője; mind látványosabban bonyolódik a helyzet Kína körül, amelynek – mint Ázsiában már látjuk – messze nem csupán kereskedelmi versenye az Egyesült Államokkal a XXI. század fő kérdése lesz. Nem járt távol a valóságtól az az elemző, akinek a jelenlegi konfliktusok megoldására sok ötlete ugyan nem volt, középtávon azonban a stabilitás megőrzését leginkább abban látta, hogy Amerika megbékéljen egyeduralmának elvesztésével, sikerüljön feltartóztatni Kína elkerülhetetlenül megnövekedő ambícióit, ellenőrzés alatt tartani Németországot, s nem provokálni tovább Oroszországot.
A jövő kétségkívül ijesztő és bizonytalan, ám igazat adhatunk a jelenlegi konfliktusok megoldásában szinte állandó jelleggel érintett Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek, aki úgy vélekedett, hogy az átalakulás kódolt hektikusságát csak a jelenleginél nagyobb kompromisszumkészséggel, a feszültségeknek a katonai helyett a diplomáciai megoldások felé terelésével lehet tompítani.
