Persze a futballszurkolók felelőssége sem megkerülhető. Nem értem azokat, akik azért mennek meccsre, hogy előtte-közben-utána verekedjenek egy jót. Az ön- és közveszélyes gesztus különösen felelőtlen, hiszen amíg a rendőrség velük foglalkozik, addig nem marad kapacitás másra figyelni. Mi lesz akkor, ha az utcai harcok közben a város egy másik pontján, mondjuk egy bevásárlóközpontban valaki elővesz egy Kalasnyikovot? Ma Franciaországban ez – sajnos – egyáltalán nem elképzelhetetlen.
Hétfő reggel magam is autóba ülök, hogy ezerkilencszáz kilométer levezetése után, valamikor kedd délután megérkezzek Bordeaux-ba, a Magyarország–Ausztria mérkőzés színhelyére. Remélhetően több ezer honfitársam lesz ott a kezdő sípszókor – a magyar szurkolók négyszer annyi jegyet igényeltek a labdarúgó- szövetségtől, mint amennyit az biztosítani tudott. Mivel a válogatott négynaponta lép pályára, a köztes időben legtöbbünk városlátogatást tervezett. A fentiek fényében elgondolkodtató, hogy érdemes-e bemenni a belvárosokba, de az sem megoldás, hogy az ember a szabadságát egy szállodában töltse, aztán négynaponta, a stadionban azon gondolkodjon, felrobban-e mellette jó esetben egy petárda, a rosszabban pedig egy bomba. Nem az életem féltem (ha ez lenne, nem mentem volna számtalan háborúba, konfliktusos övezetbe, természeti katasztrófák színhelyére), de azt gondolom, egy labdarúgó-mérkőzésnek nem a háborúról kellene szólnia, hanem a játék szépségéről és a közös szurkolás öröméről.
Hajrá, Magyarország!
