Voltak persze szép pillanatok is: amikor megállítottak olyan emberek, akik összes vagyonukat magukon viselték, hiszen a tájfun elvette mindenüket, és megköszönték nekünk, hogy abból a távoli országból odamentünk megpróbálni segíteni rajtuk. Láttunk emberi érzéseket a fásult tekintetek mögött, méltósággal viselt sorsot és vidáman fürdőző gyerekeket úgy, hogy tőlük pár méterre oszladozó testek hevertek.
Nem értem, a XXI. században hogyan fordulhat elő ekkora istencsapás. Miért nem tudjuk ezt előre jelezni, megvédeni legalább az életet, ha már a vagyont nem sikerül? És ha már bekövetkezett az elképzelhetetlen, miért nem tudjuk megszervezni a hatékony segítséget? Vagy ha azt sem, legalább emberhez méltó temetést azoknak, akiken már nem lehet segíteni. Sok halottat láttam az elmúlt években, valamelyest megedződött a lelkem. Sejtettem, hogy kemény lesz, de erre én sem számítottam. Amit szerdán láttam, túl sok – egyszerűen nem tudom befogadni. Lehet, hogy gyávaság, de többet nincs erőm Taclobanba visszamenni.
