Kérdés, hogy mennyit érnek meg nekünk nemzeti festőnk alkotásai. Szeretném hinni, hogy mindent, és mégis annyit, amennyit egy épeszű műkincskereskedő is adna értük – de nem fogok szomorkodni, ha annál többet is kisajtolnak a jelenlegi tulajdonosok az MNB Értéktár programból. Nyilván a kanadai galéria keresni akar az üzleten, azonban más potenciális vásárlója a képre nincs, mint a magyar állam, ahogy Pákh Imre ajtajánál sem állnak sorban egymást félrelökve milliárdos üzletemberek.
A nemzeti kincsek visszaszerzése és a nemzeti értékek helyreállítása rengeteg kritikát kap az ellenzéki sajtóban, általában kiemelve a Horthy-korszak iránti nosztalgiát, de bármennyire is kritikusan követik mindezt, be kell látni, hogy a Seuso-kincsek és a Munkácsy-trilógia visszaszerzése ennél jóval szélesebb látószöget követel: ezeréves nemzeti, sőt azon túli látószöget. És gondolom, abban egyetértünk, hogy Munkácsy ebbe a tág látószögbe beletartozik.
Közben a debreceni Déri Múzeumban szabadon hagyták a hétfőn elszállított Krisztus Pilátus előtt helyét. Nyilván ugyanúgy hazavárják a festményt, ahogy mi. A kiállítótérben maradt Golgota és Ecce Homo mellé.
