Az eredmény elgondolkoztató. A sokáig a baloldalra kihegyezett, majd azt marginalizálva az önmaga bebetonozásával és a jobbról érkező kihívással elfoglalt hatalom belefáradt győzelmeibe, elveszítette a lendületét, miközben elérte a sokáig kormányzókra mindenütt leselkedő veszély, egyre kevésbé tudott ellenállni a korrupció csábításának. A PO megfáradására adott válasz, hogy a rendszerváltás utáni lengyel elnökválasztások történetében a legalacsonyabb, 49,4 százalékos volt a részvételi arány, s még ennél is hangosabb figyelmeztetés a Kukizra leadott több mint húsz százalék.
Ha a protestszavazatokat nézzük, akkor a lengyelek mintegy negyede utasítja el az elmúlt negyedszázadban kialakult, sokak szemében közben a rugalmasságát elvesztő rendszert, amely mind kevésbé reagál az egyre szaporodó kihívásokra. Így arra, hogy az elismerésre méltó makrogazdasági mutatók ellenére is csak mélyülnek a lengyel társadalmon belül, a régiók és a generációk között a törésvonalak. Ebben a helyzetben pedig egyre többen hallják meg, ha valaki szakítva a rutinnal, a mutyizással, „vissza akarja adni az államot” nekik.
