Brüsszel mellett tehát újabb ellenség van a láthatáron: Strasbourg. Magyarországi hangok szerint az EJEB „túlterjeszkedik” – érdekes módon amikor a Fidesz szája íze szerint döntött (a kétezres évek elején, a Medgyessy-kormány idején és tevékeny részvételével a budapesti Kempinski Szállodában megült román nemzeti ünnep alatt a rendőrség jogtalanul oszlatta fel az épület előtt tüntetőket), akkor nem merült fel ez a vád a nemzetközi bíróság ellen.
A kilépésről szóló döntés nagyon durván rombolná országunk nemzetközi tekintélyét – Magyarországra még jobban ráragadna a durcás kisgyerek bélyeg, aki csak akkor hajlandó játszani a társaival, ha mindig ő nyer. Nem lehet olyat játszani, hogy egy nemzetközi bíróság ítéleteiből csak a nekünk tetszőket fogadjuk el. Ha a magyar kormány kimondja, hogy nálunk nincs hatálya a bíróság ítéleteinek, magyarán kilépünk az egyezményből, akkor gyakorlatilag lemondunk arról is, hogy joggal szólaljunk fel, ha a határon túli magyarokat bántják anyanyelvük vagy magyarságuk miatt (mellékszál, hogy ráadásul csöbörből vödörbe esnénk – a fenti helyzetben nagy valószínűséggel megjósolható, hogy a luxembourgi EU-bíróság sem döntene másként). Az egyezmény többek között az élethez való jogot védi különösen (például délvidéki magyarverések), a tisztességes eljáráshoz való jogot polgári és büntetőügyekben egyaránt (lásd Malina Hedvig ügye), a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát – ez utóbbihoz nem is kell példát mondanunk.
Persze könnyen lehet, hogy a kormány Strasbourgnak üzen, hogy itthon a választói meghallják, milyen keményen kiáll a vélt érdekei mellett. A határok őrizetét mi is fontosnak tartjuk, de ez nem mentség arra, hogy a határsértőket ne kezeljük emberként.
Huszonnyolc éve a magyar–román határ túlsó oldalán még lelőtték azokat, akik egy élhetőbb világba akartak menekülni. Most nekünk nem abba az irányba kellene tartani.
