Pedig a szuperhold nem cuki, hanem ciki, körülbelül annyira gáz, mint a jegesvödrözés. Tetszik a bulvárnak, ezért kapjuk a nyakunkba minden hónapban a szuperholdat. Egy hónapja például a szegény Perseida-meteorok „küzdöttek” a szuperholddal. Hát persze hogy veszítettek. Hiába minősítették a szuperholdat át szupergiccsnek, ismeretlen sztárok és celebritások vígan szelfiztek a fényes golyó társaságában, hiszen az annyira cuki, megosztani kötelező! És mennyire meglepő, ismét tömegesen születtek pisai típusú kreatív komponálások (7,3 milliárd kép az eldőlő toronyról, amint támogatja egy véletlenül ott tartózkodó turista) különféle testhelyzetben kelő teleholdakról. Sok-sok képről integet felénk a nemzetközi sikert aratott esztéta, a giccs világa.
Na persze-persze, lehet erre újra és újra azt mondani, hogy „na de mindez mennyire népszerűsíti a csillagászatot, az égi jelenségeket satöbbi”, de azért dugjuk már kicsit a fejünket a mainstream fölé! A szuperhold érzékelhetetlen, még a legtapasztaltabb amatőr csillagászok sem vehetik észre azt a 0,25 magnitúdónyi különbséget a fényességben, azt a néhány ívpercnyi növekedést az átmérőben, ami egy földtávolban bekövetkező teleholdhoz képest mutatkozik. „Másfél évvel ezelőtt láttam egy mikroholdat, jól meg is jegyeztem, milyen kicsi, alig látszott. Ejha, mennyire nagy és kerek most a másfél ezelőttihez képest, csak nem szuper?” Ez nem egészen életszerű. A szuperhold és a valódi csillagászati jelenségek között annyi a különbség, mint a hirtelen felindulásból történt szerelemlakatolás és az egész életre szóló párkapcsolat között. Valódi, tartalmas jelenségekkel, igazi eredményekkel kell népszerűsíteni a tudományt, nem cukiteleholddal.




